Postabélyegzőn: Miskolcz 1899 jan 7.

Édes Heddikém!

Nem is hinnéd mennyire megszoktam örülni a leveleiteknek Ti mulató leánypajtások, – az üde, bolondos, szerelmekkel és flirtekkel teli soroknak, – amikből tudom, hogy a kalkulosokon, – a végtelenbe nyuló tanári konferencziákon, a békétlen szülők békítésén, az okoskodó iskolaszék meggyőzésén kívül van még más valami is a föld hátán. Egy más, egy rózsaszín világ, a melyikben szeretnek is egy kicsit az emberek. Te Dusi, légy Te nagyon boldog és elégedett, – mert látod, – hisz őszinte vagyok, – egészséges, élénk fantásiáju és tizennyolcesztendős leányok néhanapján mégis csak beleunnak mindig azt a száraz, tintafoltos diplomát csókolgatni. Inkább kiválasztunk az aláirt nevek közül egyet erre a czélra. No! Mit nézel? Ugy is sejtheted, hogy a tanári kar egy tagjába bomoltam bele, – hisz ez csak természetes.

No de térjünk a tárgyra! A vilér’ se’ hidd pajtás, – hogy az uj szerelmed ráddisputálom. Épen olyan kevéssé hiszek az egyikben, mint a másikban, – és az egész modern szerelem életképességében. A hamisitatlan pásztoridillek a falu kutjánál, – az a szép, hatalmas, erős valami, igen, – itt még az ősszerelem fakadó, ösztöni ereje működik, és a rüpők Jancsik karjaiba ez hajtja a szélestalpu Julikat. De Ti, fiacskáim. Sokkal előbb szerelmesek vagytok, – mint szerettek. Persze ez a tárgytalan sorvasztó vágy, beteges várakozás, – a mi tönkrefinomit minden egyszerüséget, egészséget és vidámságot. Végre mikor már a tulfeszitett idegzet nem birja tovább azt a sok terjengős eszményi tökélyt a maga fantasztikus formájában viselni, – átültetitek valami uriemberbe. Milyenbe? Mindegy. Szőke, barna – korrekt vagy lump, – csak magunkhoz lehódítani vagy hozzásülyedni való. Egyre megy. Csak férfi legyen a szó legtágabb értelmébe’ – és hogy rá lehessen vasvillázni minden illusiot, álmot, ábrándot, – mert ez a mindennapi kenyér – álom, illusió, idegesség, hiuság és megint illusió. Az örök természetnek legkevesebb beleszólása van a kotyvalékba Hát ez a szerelmetek Dusi. Te például határozottan a képzelődéseddel szeretsz és mindörökkön szeretni fogsz, – a mindig más meg másat, – de mindegyiknél azt hiszed majd, hogy először és utoljára. Az átmenetek a legérdekesebbek nekem, – a legkeservesebbek lehetnek neked. Igazad lehet azért, hogy egyszer szeretsz. Egy szerelemnek forrongó alakulása, megnyilatkozása ez, mint a hogy – theolous hasonlattal élve a phanteista Uristen megnyilatkozik a világegyetemben. Nagyon is érzékfölöttiek ezek a megnyilatkozások, mint a milyen érzékfölötti, befelé néző belülről táplálkozó inpraktikus, hiszékeny édes, bolondos Heddi vagy Te magad is. De a temperamentumod, az igazi lényeged azért egészen – magyaros. És magyar hölgynek születni valóban nagyszerü gondolat.

A kis szőkével már a nyáron is szinpatiroztál, –egészen természetes, hogy városunkban ebbe a fiuba bomlottál. Uri manirjai vannak, mint hallom, – – jas multja szobalányok, – és platonikus egészen egy csinos asszonykánál a ki által hirnévre tett szert. Igy la! Igy születnek a gavallérok. A fejkötőt azonban szivem mélyéről kivánom neked, – meg a jövendőbeli sógornak is. Egészen feleségnek való fruska vagy. Elég bájos, hogy megszeressen, – elég jellemes hogy megbecsüljön, – tudsz engedelmeskedni, békén maradjon, – és disputálni is, hogy meg ne unjon. Én azt hiszem gyöngédség is van benned és szereted a gyerekeket.

Másnap.

Este van! Holdvilágtalan, szeles márcziusi éjszaka. Tizenegyet üti, – és mi négyen ülünk a kormos petróleumlámpa körül. A Böske, a kis óvőnő herbateával kuruzsolja a beteg hangját, mivelhogy a tanítók konczertjén danolni fog. A zongoratanárnő ragyogó verve–vel, kiszámított hatásokkal mond el egy mesét az aranyos Pufi kutyáról akit bemázoltak terpentinnel, – végre a Terike fésülködik és narancsot eszik, – én meg Dumas–t olvastam, – Gautier Margitot, Denist meg Simrasénét, – ezeket a színes lelkü bukott, édes asszonyokat, a kikhez hasonlóan érdekesek mi sohase’ leszünk. Aztán letettem őket, gondolkoztam, –– és most irok Neked. Látod Dusi, ez a mi esténk, a mi életünk. Egyszerü, fehér és békességes, – mint jómagunk igy hétköznapokon, – eseménytelen, szürke heteken át. Holdtöltekor megesik, hogy abbahagyjuk a javitandó irkákat és lámpást se’ gyujtva ülünk a holdfénynél szótlan, gondolkozva. Az élet, a szerelem édes tavaszi hallámai csapnak felénk és lasudón, kétségbeesőn panaszoljuk halkkal, hogy az emberélet elite–jét, középpontját, czélját – hogy immár nem ismerjük meg soha. Te! Tudod mi ennek a láznak a csillapitója? Hahaha, – elmegyünk „társaságba”, – oda ahol a collegáink, a tanitok udvarolnak, – conservatóriumi estére, egy vénasszony tanitónőhöz vagy épen pedagógiai gyülésre havonta. Na tudod a „férfi” annyira eszményi, imponáló és fölényes formában jelentkezik itt, – nagykezü–lábu, bőrnadrágu és koszlott manschettás tanitó urakban testet öltve, – a kik olyan ragyogó szellemességeket mondanak. Pfuj! Ettől aztán kacsagó görcsöt kapunk és nyugodtan alszunk. Megyek aludni, – szervusz, – holnap folytatom
Margit.

Dusim!

Ma folytatom és körülbelül befejezem. Azt hiszem hamar. Nem tudok irni, érezni, gondolni, – a lelkem állott pezsgő, – Te Heddi, nem képzeled mennyire butit, tompit és alacsonyit az én „eszményi” foglalkozásom. Én olyan egyedül vagyok! Az iskolában, kétszáz társnő közt mindig akadtam két–három rokonérzésüre, – megkerestem és megszerettem őket, – itt azonban mindig egymagam. Azaz dehogy, – a lányok folyton körülöttem, mellettem vannak, fecsegnek, petykáznak vagy veszekednek, – Te érthetsz engem, csak beszélni nincs kihez.

Ma este mindhárman mulatnak a tanitok Otthon estéjén, – mint talán irtam is. Bár tiszteletjegyet küldtek, nem mentem el, – nincsen ma kedvem a tanitókhoz, – bátor igy „ránézvést” egészen „feleségnekvaló”–nak találnak – De ma fáradt vagyok, Szörnyű munka az, – „széklábakat faragni” akarom mondani irkákat javitani, hatvanat, – körülbelül egyformát, – a kisméretü agyvelők minden logikátlanságával teli. Istenem! Ez hát a gyereklélek őserdei tiszta naivitása, – az idomitható, hálás, érintetlen anyag, – amint a pedagogia ismerteti. Igen, teli egy iskolai élet minden fonákságával, – közönséges és romlott szülők minden aljasságával, malicziájával. Az örök emberi minden vonása, jövendő rosznak csirája jelentkezik már, – és a telitett kicsi lélekbe hogy férjen a tudás. Meg mit is használ nekik. A történelem gyülöletre, a természettan gőgre, a nyelvtan nagyképü okoskodásra tanitja őket, – – és végkép elvesz igy a jóság ősforrása, – az ártatlan egyszerüség, egészség, jóság.

Csalódtam a pályámban. Esténként érzem ezt nagyon, – fél nyolczkor reggel magamra disputálom a régi, prepa–lelkesedést és legtöbbször sikerül vidámnak, türelmesnek, nyájasnak lenni az iskolában (hisz mit tegyek mást?). Már benne vagyok és nincs, nem lehet más életvágyam mint összetett hármasszabályt magyarázni, kalkulust irni és feladványt korrigálni. Csunya, meztelen igazság ez, – de néha vad gyönyörüségem telik, hogy levetkőztessem a tényeket. Az ideálismus czafrangjaiból kibontani az igazság vigyorgó, gunyos karikaturáit, kaczagni egy keserűt, nagyot, –– amig egyszercsak megered bennünk a jóság forrása, sirni, megkönnyebbülni, imádkozni egyet, –– és elülről kezdeni a komédiát, – no hisz e sas élet.

Im hazajöttek a lányok. Eg veled! Legközelebb.
Margit.

Másnap.

Magam se’ tudom, mit irjak most, – de nehéz a szivem és irnom kell, Ujra este és a lányok alusznak. Három fehér ágyon redős piros takarók alatt nyugodtan liheg – piheg az elcsitult szivek álma. Én fenn, – és valami ismeretlen lás gyötör, – fáradt és ideges vagyok, – a tollam meg szerte jár, – zabolátlan tévedez a papíron, – és hagyom. Lusta vagyok szétszedni, rendszabályozni és glédába állitani a gondolataim; Ők rohannak, én meg nem akarom fogva tartani az öntudat látó–mezején, hogy a képüket egy sugárral a papirra dobjam. Neked unalmas és érthetetlen az irásom, –– de hisz nem gondolhatok a mulattatásodra most.

De mi történt hát? Ostobaság! Másnak, – de nekem esemény, – mert minden szerelmes ember egyforma az unalomig. Csak annyi, – hogy ma este az egyik collega, a kis Teréz, – valamit sejtve, jóhiszemű képpel, rejtett malicziával mondott el egy hosszu mesét az Ő viselt dolgairól, – egy titkos viszonyáról, – a mit az a leány a hősnő maga mondott el szemérmetlen dicsekvéssel. Hallgattam őt a félhomályban, kibámulva a tavaszi alkonyatba avval a békés mosolylyal, amivel idegen novellahősök cselekedeteit hallgatni szoktuk. No igen! Nem mondhatnám, szorongó szivvel, kétségbeesve hallgattam. Még magam se’ voltam szitába az érzéseimmel, de az agyam kábult, a lelkem üres lett és szorongó alkonyi sejtésképpen meglepett az éjszaka, – az én végtelen, óriás nagy nyomoruságom.

Tehát; Ez a leány, – csak kevéssel volt nálam csinosabb, temperamentumosabb épen nem és külsőkép hasonló hozzám. Idősebb nálam, és előbb szeretett, – különben fiatal, huszesztendős, melegszivü, jó kis leány lehetett. Hisz nem haragszom rá!

Ezt leányt tehát szerette. Ezt csókolta, ölelte, ennek beszélt a szemével. És még bűnös sem volt es a teremtés, hogy megvethetném. Ez a szegény, szerelmes kis bogár az Ő kegyelméből most erényesen, büszkén jár–kél a világon, – és talán épen olyan boldogtalan, mint én. De mennyivel gazdagabb, – mennyivel gazdagabb. Az ő lelkének nyomát, lényének egy sugarát hordja magával büszkén, nemesen. Nem, nem szabad irigyelnem és gyerekes önhittség sugja csak, hogy én jobban megbecsülném ezt a kincset. Én a ki egyetlen, egyetlen heves kézszorításának, két–három elsiklott szavának az emlékén élődöm hosszú esztendőkön át, egész életemben. Pedig talán az a tekintet, az a melegség is másnak, a mult kísértetének szólott.

De nem! Ezt nem engedem. Volt idő, mikor felém vonta valami fellobbanó, heves, hamar kialuvó vágyódás, a mit később gunyosan megmosolygott maga is. Egyszer én magam tetszettem neki, – egy rövidke órán, amikor szorosan mellette ülve, ideges, lázas gyorsasággal fecsegtem neki apró iskolás–bolondságokat. Forró, görcsös szoritása a karomon, ideg égő, sugaras tekintete amint fiatal arczomon tapadt, es az enyim volt, nekem szólott és nem osztozom benne mással. Istenem, ne nézz ugy Heddi! Csak tavasz volt, – a zárdakertre nyiló ablakon beömlött az almavirág szaga, – napsugaras és vidám volt a lelkünk, – és közeledett egymáshoz az élet, – a derüs, ragyogó, édes élet nevében, – a hivatalos érintkezés kimért formái nélkül. Én kaczagtam, ő mosolygott, – igen, tudom a polgári képzőről beszélünk folyvást és a kezünk összeért. Aztán, – félbeszakított valami hivatalos látogatás, – ennyi az egész. Az a másik leány az ő csókjait hordja ajkán, – én meg ennek a jelentéktelen bolondságnak az emlékét nem adnám értük. Különben jól vagyok és aludni fogok soká. Holnap vasárnap van
Margit.

Vasárnap.

A reggel ujra jósan, szürke, mint mindig és elveri a merész álmokat. Nyugodt vagyok és szeretném széttépni a tegnapi vallomásaim, – a mit ugyis a földön, széttaposva, piszkosan és gyürötten leltem ma reggel. De így is elküldöm, gondolkozz rajt, de csak ugy tekintsd, mint egy izgatott tavasz éjfél lézas, beteges hangulatát. A szerelmet, a vádat, a keserüséget azt hiszem elvitte az elsuhanó sötétség, – most reggel van és az estvéli mesének csak gúnyos, sívitó mottója zug a fülembe. Ez tehát a megközelithetetlenség, a korrektség, – kijátszani a törvényt amelynek hirdetőjévé, szolgájává szegődött. Eh, – ha majd anyám szid, hogy nem vizsgázom Szatmáron, ne tódítsd Te is. Nem megyek az ostoba fészekbe, Pestre tán, – vagy mit tudom. Husvétkor felutazom, – bár anynám is jönne, – egy kis idegenség, változatosság kell, – aztán meg a jövő, – az aktiv hétköznapi élet gondja, álláskeresés, a továbbtanulás módja, – megélés, kenyér. Nincs náluk különb ellenszer, – rajtad is segitenének. Isten veled Te édes jó kis Heddim, a kit ennyi oldalon untattalak
Margit.