Postabélyegzőn: Miskolcz 1899. ápr. 15.

Édes Öregem, Heddi!

A tárczáidat végrevalahára megkaptam. Az egyik ügyes kis elbeszélés, – a mit ugy hivnak „érdekes”, – a milyet vidéki lapokban lehet olvasni néha, – és a mi a legkiadósabb ága a szépirodalomnak –ezért szeretik őt a szerkesztők. Kedves és talpraesett. A „hangulat”–od azonban egészen átjárta a lelkemet és ezt nem csak azért olvastam büszke gyönyörüséggel, mivel Te irtad. Ez már igazi kvalitás, – erő és egyéniség van benne, – ezt kell erősítni, tökéletesíteni. Azt hiszem, ez a féligmeddig elmélkedő próza a vénád, – ebbe egészen Te vagy – Heddi a kinél csak hangulat a melankolia, s hál’ Istennek nem idegbetegség, – a ki álmot lát, kesereg, kételkedik, – s e mellett nagyon hálás a sorsnak, hogy valamelyes bánatot adott és azon sirni lehet. Szóval ez a dolgod őszintén tetszik nekem és sok ilyen szerencsés ötletet kivánok neked. Tudod manapság az ilyesmit nagyon elfinomitják, – csak impressió, hangulat, almosódó színek, töredezett távoli akkordok – képtelen visiók, – így elmélkedik ma ez a sok gyöngéd poéta iró, – a fehércselédje legkivált. Szép, hogy Te meghagyod a földet láb alatt, – hogy nem akarod a buja színű jelzők rózsaszín gomolyába elfulasztani az olvasót, – mint a „gáláns francia lovagok” hűséges impresszáriója – Pekár.

De hogy a szivos életü flirteddel mit akarsz még, azt nem tudom. Végre is, – türelmetlen leszek. A második felvonás csattanóját várom és, hűséges publikumod, melyben benne legyen már a harmadiknak expositiója, – felléptetni hamar egy pár fris személyt. E helyett távoli árnyakkal vesződöl, s a haldokló szerem szájából rőfös monológokat varázsolsz ki. Édes kis ezermesterem, hagyd már abba. A mór megtette a kötelességét, – a kis leány feledett, megbékült, –– mit következeteskedik hát.

„Leányzó! Mondom néked, – aludj!” – a szerelem pedig aludni fog, – hisz csak magas beleegyezésedet várja szegény. Ne költögesd hát és ne rágódj a multak sovány hulladékán, – hanem légy egészséges, jókedvü, életerős és eleven. Nem prédikálni akartam, csak gorombáskodni, – ez tán segít, bár inkább a homeopatis kurat ajánlom. „Hasonlót hasonlóval” – így mondta az öreg Hanemann. A Dezsőkében békés sógorjelöltet üdvözlök.

A rám vonatkozó megjegyzéseid lehet hogy igazak s bizonyosan azért idegenszerűek. Hogy ez semmi! Milyen gőgös vagy – és tele hittel a fájdalmad kizárólagosságában. Velem szembe azonban igazságos lehet. Magam se’ tudom határozottan. Egyik nap szorongó fájdalommal igaznak hiszek minden őrültséget, – őt pedig eszményi módon nagynak, tökéletesnek, – ilyenkor az erkölcsi elveim is benne gyökereznek, – a jót, nagyot, szépet is csak miatta, általa Istenítem, – ez azonban csak ünnepnapokon esik így, mikor időm van, hogy édes gyönyörüséggel beleéljem magam lassankint az extázisba. Rendesen azonban nyugodt közönnyel gondolok rá, – és sohasem szenvedek. A sértett hiuságom vigasztalja, hogy egyszer igazán tetszem neki, – meg hogy nálamnál inkább másnak se’ udvarol, – illetve, –egy kicsikét, kedves politikából udvarol mindenkinek. Különben, – bánom is én. Most félreteszem ezt a dolgot, – vénlány koromban lesz min rágódni majd, – egy pár semmitmondó fonnyadt és fanyar emlék, – nevetségesen liliputi tragédia, – – szerelemkonserv, – huhaha! Ma nem tudok irni, – zavaros a lelkem mint az állott pezsgő, – máskor többet. Isten áldjon

Margit.