(dátum nélkül Karácsonyi szünet 1899)

Édes Heddám!

Tegnap délután rájöttem, hogy a szekrényem teli van ősvilági lomokkal. Hát nagy kedélyesen lekuporodtam  a szekrényem elé, és ép olyan kedélyesen felpakoltam a padlásra mindent, a mi „lom” – pedig nevezetes írások is voltak abban, – a régi naplóim, – szamár iskolakönyvek a mikben értelmetlen, de nagyon energikus körívek jelzik, hogy honnét, meddig van „kirekeszteve” Ezek a kicsi vonások, margóra jegyzett mondatok egyszer mesélni tudtak, – És egy könyv is van ott, – nyomtatott írás. – az író arcképével az elején, – a czíme; „Jézus és az udvariasság” – Nem, csak kutyálkodom, – csak egy passusának van ilyen czíme.

No, hát ezt is felpakkoltam, és sok csacsi papírszeletet, a mit egyszer a katedra körül szedtem össze óra után, – mert egy ideges, türelmetlen kéz mindig tépdesett valamit. Hja! „Az én mezőmön nem értek kalászok,” – de virág se nőtt, – csak papírszemetet szedtem a katedra körül. –

Mikor a szekrényem rendes volt és szolid. – mondtam az öcsémnek a Gézának;

– Ha akad egyszer valami bolond balek, – aki feleségül vesz, – beh jókat nevetünk majd azon. Mindent megmutatok majd az uramnak, – persze! –
Igen, – most van egy ember, aki elpirul ha meglát és veszedelmesen sokat képzel rólam, – Egy rajongó kicsi barátnőmnek a fivére, borzasztóan korrekt úr, – hivatalnok és nagy kezű. – Ugy nézem, a 77.dik ősapja sémi fajból eredt, – (nem az orrán látom ezt) – hanem az álmos szemén a szép sápadt Krisztusképén és a bolond, szenvedélyes rajongásán. Minden otromba filistertempón áttükrözik ez. – Nem is írok annyit róla, – hiszen nem szerelmes belém, – de ha megkérne, egyszer, – most még nem – de egyszer hozzámennék. –
Ne haragudj érte, – az asszonyok a hibásak, most örökké azt rágják a fülembe, hogy mégis csak jobb lesz utoljára is férjhez menni.
És te? Tudod–é, hogy nem tudlak vádolni, amiért féled az absolut jót, a teljes békességet. Én se’ szeretem. De az élet úgyis kiforrja magát, csak rá kell bízni. – Olyan gyönyörű véletleneket produkál néha. Csak álmodozz, izgatódj, állj bosszút még soká, – végre ugyis révbe fogsz jutni és csendes ember leszel, – akár tetszik, akár nem tetszik. – De mintha a medvecukrot még se a mi számunkra préselték volna? Ez erkölcstelen mondás, – úgy illenék, hogy megbecsülje az ember, – meg a szép egyformára vágott hasznos koczkaczukrokat. De mikor kandis cukor is van!
Szervus.
Margit

Szombat este.

Most egy kicsit elrontotta a kedvem valami. Ma délután B. Margit volt az irodás, – és uzsonnakor a szokott kedves mosolyával agyondicsérte az én szegény emberemet. Hogy „az már” kész ember, – hogy ő volt legcsinosabb az összes vendégek között és hogy fülig pirult, amikor beléptem. Isten engem, ebből egy mukkot se’ láttam, – szt se’ hogy szép, – ezt én csak esztendők mulva veszem észre az embereken. Még ezen nem vettem észre.

Tudod, úgy hat rám ez a délután, hogy mi kölcsönösen azt hisszük a másikról, hogy érdeklődik, – ez hoz néha össze, mert másképp egy közös gondolatunk sem és halálra fáraszt ez a kénytelen – kelletlen társalgás. Jaj, de esetlen egy dolog! – Holnap megyünk egy kis csudatévő Máriához a hugával, – persze ő is ott lesz, – a fogadalmi ajándék egy uj toilette. Én ugyan egy aranyos szivet proponáltam, de az „ember” úgy véli, hogy Mária is csak asszony. – Hedda, tudod mit szeretnék? Valami egészen új dolgot. Pá!

(dátum nélkül Karácsonyi szünet 1899)