Miskolcz 1899 jan 4.

Édes Dusikám Te!

Leveled itt, – valamannyit. Anyám írja, hogy felolvasásra készülsz; – gratulálok. Majd elküldhetnéd nekem is.

Az írásaidon sokat gondolkoztam, – a míg rájöttem, hogy bizony – bármilyen banális közhely legyen is ez, – átmeneti korszakot élsz Te most, és a mi a legutóbbi bolondságaidból (megbocsáss!!) – biztosabb, csendesebb és reálisabb ösvényekre vezet. Te hát a javulás utján vagy Te, öreg! Emlékszel a Gyurkovitsék ifj. Radványi Gidájára. Meg arra, mikor a mostoha mama képét „gyökerestül akarta a szivéből kiirtani” Ez akkor történt, mikor a kövér Lizába szeretett. Ne haragudj a bicsegő methaphoráért édes, – de lásdd, – csak azt akarom mondani, hogy a krisisen tul vagy már, amikor csak a bénitó ürességről beszélsz a pozitiv szenvedések helyett. Van még idő és mód ezt kitölteni mással, – a horror’ vácui törvénye beteljesül. Régen a természetre fogták, hogy nem türi az ürességet, – pedig csak az emberi lélekről áll ez. Ne hidd, hogy rossz vagy azért, mert reális a gond ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

lettölteléket keressz. A ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––– szentségteleníted az emlékeidet, – csak hagyod békén begyógyulni a sebeit a lelkednek. Azt hiszed erkölcsi kötelességed birizgélni mindig és nem hagyni neki békét. Magad gyötröd és neki nem használsz vele. Ha mejd egy egészséges és becsületes uriember kinálja neked a „kötelességszerü elfoglalatságot” jovális vidéki háztartás képében, – nyulj két kézzel utána, és az édes–bus ábrándokat vasárnapokon vedd elő csak. Csendesen zsongó édes vasárnapokon, – asztalbontás után, leeresztett zsaluknál álmodj róla.– egésez a – vacsora idejéig, – de akkor az urad kedves ételeit főzesd. Tudom, hogy alapjában sok realitás van benned, – ezért nem féltelek, hogy holtig az elmulasztott gyönyörűségeket siratva akarjad átvirasztani az életet. Szeretem, hogy felébredt az ambicsiód és irogatsz. Dolgozol! Nekem a firkálás pihenésül szolgál, – de neked komoly munka az, mert komolyan veszed az eredményt és a dicsőséget. És bármennyit beszélnek is a férfiak az íróasszonyokról, – de mégis jobban respektál majd az urad, ha hirneves léssz. A nagynénéd rá a példa.

Hogy én mit csinálok? El se’ merem mondani, – miután már egy féiven adtam a morális oktatásokat. Te Dusi! Nem szeretném, ha avatatlan kéz a naplóm végigolvasná. Képzelődőnek hinne, affektánsnak, vagy ostobának, annyi zürzavaros érzés, ellentmondó állítás kavarod a sorok között. De mi hát a bajom? Magam se’ vagyok egész tisztában, – vajon mi? Mi lehet az, a mit féltve őrizgetek ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––– sok, évek szürke garma ––––––––––––––––– emlékképen. Hogy is történt?

Egyszer, hosszu időn távol tőle, kit hivatalos és kimért érintkezésekből már régebben ismertem, – véletlenül rágondoltam. Egy éve mult! Akkor nyár volt, – nyár a falun, – cséplés és buja, teljes virágzás ideje, mikor legszinesebb a mező, leghűvösebb az erdő. Falun voltam, dologtalanul és tizenhét éves. Korán reggel nem költöttek fel, – nappal álmodozva csavarogtam a kertben, mezőn, – vagy olvastam a lugasban. A falusi háznépnek ilyenkor szorgos a dolga és a vendéget szabadjára hagyják. Nos, – akkor rágondoltam sokat, – mindig többet, – szépséges és büszke lemondással teljes dolgokat. A tizenkétesztendős koromban olvasott Marlithe és Ohnet–regények mélységes benyomása felülkerekedett a később rámragadt czinizmusomon, és én, – a tacskó lányok mesés romantikájával a szivemben jártam–keltem és gondolkoztam. Akkor éreztem valami édeset, bübájosat, ismeretlent, – és letelepedtema füre, fatörzsre, hogy jobban érezzem. Ez a szerelem volt,– ráismertem, a hogy minden leány ráismer és élvezetm édes, lehetetlen ábrándjait, – teljesen, – érezve, hogy rövid az időm. Akkoriban egy Schoppenhauer–kötet hurczoltam magammal és olvastam belőle – mint csalja a természet az egyént a faj jóvoltáért, mint hiteti el vele, hogy egyedül az ő számára teremtette kedvesét a mikor mindkettővel egy számára fontosabb czélja van, – a faj élete, – melynek csak ostoba eszköze a szerelem. Igy a szegény, szomoru, német bölcselő. De én hogy kinevettem akkor őt és a természetet, – e számító öreget a kit most én szedek rá. Mert ime szeretek egy embert, – lávollévő idegent, a szerelem teljes boldogságával, de vágyai, igényei nélkül. – És ebben a természeten nem lesz semmi haszna soha.

Szerettem, szerettem vagy három napig. Aztán vége lett a falusi idyllnek, vége, a vakációnak és utolsó tanévemre a képzőbe mentem. Később találkoztam vele. Nem éreztem semmit, ––– zavart, pirulást, édes borzongást, mint a szerelmes társnőim mind. És később sem! Pedig mindenáron visszaakartam idézni a nyári hangulatokat, a boldog rajongást. – Néha sikerült, kevesebb intenzitással ugyan, de szivósabban, – kivált ha nem láttam őt soká. – de közelében szenvedtem, szégyenteljes izgalomban, és az egész nem volt többé ösztönszerü, könnyed és természetes, hanem erőltetett és fájó. Most pedig ––– nem tudom, – napjai vannak a szenvedélynek és a közönynek, – vergődöm a végletek között. – sirok néha, – könnyü, zivataros zokogással, – máskor mereven, fagyottan járok a dolgom után. Mert emellet szörnyű módon „komoly és fáradhatatlan tanítónő” – vagyok (ezzel a kijelentéssel a főnöknő udvarolt a nagyanyámnak) és lassacskán tanulgatok magam is.

Igen csendesen viselem magam, Mert most már boldogtalan sem tudok lenni. Nem csinálok maganak uj és szép tragédiákat, a mik ugy megerősítettek és kárpótoltak az életem monoton pergéséért. Színes álmokhoz oly (üresnek, fáradtnak érzem magam és gondolatban, álmomban sohasem tudok többé holmi titkos, nemes és nagy nyomoruságok hősnője lenni – mint bakfis koromban – pedig egy kicsike romantikára ugy vágynék az én lelkem is. Talán frázsisképp hangzik, – de ennek is elég szomoru – hogy a leány–lélek elszárad köznapivá lesz, megromlik a sok felhalmozott valóságtól, elsenyved édes álmok, illuziók nélkül.

Lefekszem tízkor és próbálok gondolni rózsás meséket mint tavaly. Bizsergő, erős akczióról, – hatalmas tevékenységekről, valódi, nyüzsgő életről, – sok szerelemről. Istenem Uram! Milyen nagyaszerü, hatalmas és sugárzó lehet ez a világ, melyből mi kényszermunkás betüimádók, fiatal, diplomás vénleányok ki vagyunk tiltva. Milyen lehet az igazi, aktiv szerelem, – a mely, – mint a szív nemes és tiszta érzése, kél, ébred és hevít, – mint társadalmi szabály él, egyesít és családot alkot,– mint természeti ösztön kiterjed, forrong, alkot és rombol. És én ezt nem ismerhetem meg. – Mi lesz belőlem? Megöl a realitás, – a mindennapi gond, az iskola, – az osztály takaríttatása, – a mulasztási napló, a piszkos körmű gyerekek, ––– Istenem! Nem élhetek színek, álmok, hangulatok nélkül, – add őket vissza nekem! –– –– –– De Te Dusi, nem találod, hogy nevetséges ostoba liba vagyok a divatját mult eszmékkel? Mikor ilyeneket írok, ne hallgass rám és ne vedd komolyan, – azt hiszem már figyelmeztettelek erre.

Különben semmi bajom, – és tán épen ez a soha nem élvezett anyagi jólét okozza, hogy más komplikáltabb és mélyebb keserűségek jönnek előtérbe. Itt nagyanyámék ugy szeretnek, a mint eddig még senki, és ez nagyon jól esik. Közöttük jónak érzem magam én is. Tudod az egész Szabó–Uray familiánkban nem találnál olyan embereket mint ez az édes öreg táblabíró, a ki a hetvenesztendős feleségét „angyalom”–nak szólítja, karácsony estéjén versenyt danolja a pásztornótákat az unokáival és kártyakunsztokat csinál a mulattatásunkra. Pedig hajdanában vadászott, piált, czimborált és udvarolt is itt–ott, de mindig szépen, lassan. Csupa gyöngédség, melegség, érzékenység ez a család, – az ember elfelejti nekik, hogy előítéletesek és ósdiak, mert ím a nyárspolgári élet is lehet poetikus. Egész megjavulok köztük, és ha sokáig itt maradhatnék, megszünném az elferdült, szeszélyes különcz lenni, mint eddig, – és szelid jó ki lány lennék – mint az Ibolya hugom. De tán nem fér már a borítékba. Szervus, édes Dusikám, Isten áldjon meg az ujesztendőben mindnyájatokat.

Anyád meggyógyult ugy–e? Kezét csókolom!

Margit

Miskolcz 1899 jan 4.