Miskolcz 1898 decz 13

Édes, bolondos jó kis Heddim!

Itt vagy im ujra és a régi vagy megint. Az én régi, derüs–borus ideális és szenvedélyes Heddim. Csodás bűbájos virágnak képzelem a lelked. Micsoda virág! Óriás tulipánkehely, bujapiros (sziv, duzzadó erejében) szirmaival, forró szinében de mégis hűvös, pompás hidegségében az izzó szenvedély igazi illata nélkül. Zárt kelyhét, ha felnyitja erőszak, – lenn a mélyben, – a szívében, a hol még nem járt napsugár – ott fehéren csillog valami meseszép fényesség. Ilyen Dusi, tavaszi és ártatlan módon hűvös és mégis tűzvörösen égő csoda, – egy szerelmes lány szivéről tépve friss, tavaszi hajnalon.

Édes Dusikám! Szép, erős és egészen természetes vagy Te, minden ízedben, egész lényedben, minden érzelmed, idegszáladban. Csak különlegesség, esztravaganczia, – az ingerek századvégi, vibráló, remegtető ereje nincs benned. Egészen talpraesett és helyes dolog, hogy elfilisofáltad az elmúlt szerel emlékét, – és a filozófiád nagyon egészséges. A fin de siecle ideges, magnetikus, őrült vágya, – észbontó szenvedélye helyett, – te kedves és békés melenkoliával nézesz vissz a letünt keserüségekre édes ráskódtatásokra, izgalomra, tán szenvedésre. A nyers életerő és duzzadó izmok szépséges asszonyai, – a falnélküli város dús szűzei így nézhettek vissza az Euraras sásos partjára – egy nagyszabásu diskosviadal után. – „Nehéz volt, – meggyőztek ugyan, –– ma nem sikerült, –– de holnap én győzök bizonyára.” – (De a klassikus hasonlatért megbocsáss, – tudod fülig benne vagyok a háromkötetes Vanug „Ó–kor”–ban, a mit be kell szednem p. képzőre) – Persze, – „Meghalt a szeretőm, – hát férjhe’ se menjek, – daru–távosásig magam keseregjek?” – Igy panaszkodik Csokonai Vitéz Lillája is pattogós alexandrinus sorokban. Igy te is, – józanul, kedvesen. Elképzellek disznóöléses hangulatban, – karonkötővel és morális oktatásokat adva a cselédeknek.

Édes Dusikám Te! Dehogy is vagy léha, könnyelmű, csalfa, – dehogy. Kedves vagy, jó okos, – mindenekfelett okos, és tán azért is nem olyan bolondul szerelmes. Tudod mire kezdek rájönni? Nem vagyunk mi méltók se’ Te, se’ én az igazi szerelem nevével kérkedni. A szerelem ––––– zetlen, félelemes, isteni mélység, – azt nem lehet bölcs mondásokkal meglábolni, – igazságokkal megkerülni, – de az illusiók rózsaszín szárnyai is fölöslegesek. Oda nem repülni szoktak, öntudatos, határozott és szabályozott szárnycsapásokkal, – csak átengedni a testel, lelket, édes veszélyes őrült esésnek, – gondolat nélkül, akarat nélkül – nem mérlegelve saját becsét, – a véget, a czélt, –– vadul és őrülten rohanni, – semmit.

Ez a szerelem Dusi! Bolond hazárdjáték, – és a vesztő mindent veszít, – de a játék gyönyöre pótol mindent. Nem kívánom neked édes ezt a vad édességet, –– sőt örülök hogy mérsékelt, óvatos és okos vagy. Tetszel nekem! Ujság vagy ebben a pose–ban, fehér kötővel, – férjhez–ménő szándékkal, komoly gondolatokkal, nemes szomorusággal és öntudatos, nyugodt önbecsüléssel. Sok szerencsét neked és jó kedves és szolid uracsát. Kálmánka beválna, – no miért ne, – de Dezsőhöz inkább nem mennék. Anyácskádnak kezet csókolom, – ugy–e már sokkal jobban van.

Én, – én itt veszettül reális és izgalom nélküli életet élek. Ime most, – este van, – a lányok olvasnak mind a hárman, – Lizi szobacziczus terit a kicsi szobánkba, – szép fehéren, – aztán hoz tormás virslit, káposztás rétest, – teát, –– aztán fecsegünk. Hogy karácsonykor milyen nagyokat alszunk majd, – (ez a gyönyörűségek non plus ultrája nekunk.) – hogy milyen csacsik és milyen édesek a gyerekek, – hogy milyen nagy szamár az udvar kathekétánk, – hogy mikor megyünk a franczia–mester „madám Fekete” gardirozása mellet színházba, – hogy mikor láttuk az utczán csatangolva közös udvarlónkat a „kifacsart czitromot” (Békés úr szegény) – és hogy – so’se megyünk férjhez. Ez kedves théma, – itt elsoroltatnak az anya, – háziasszony misériái, – milyen színekkel! De néha tudományos a társalgás és előkerülnek a pegagogusok, – vagy Flammarion az ő „Lumen”–jével. (Ez a legujabb könyve) Irma, –a zongoramester, – hidegvérü német leány csak füt, füt, –a kicsi Trucsi a kishirdetéséeket veszi elő, – Böske, a pimperlik rektora és zárdai orgonista–kántor kisasszony a piszkos kis kötéseket. Most hivat a főnöknő! Edes, jóságos kis öreg, aki úgy kíméli a kisasszonyait (mint az) mintha mindig félne hogy megharagszunk rá. Két kezébe fogja a kezünket, ugy szorongatja, – aztán szégyellősen kezdi, – hibás kiejtéssel – szivélyes hangsulylyal, – szépem; „Tegye meg kedves kisasszony, – írja meg ezt, –magánál könnyen megy. – De ne haragudjék, hogy fárasztom, – majd imádkozom magáért, – imádkozunk mind.” – Persze hogy megírom az ünnepi szónoklatokat, – karácsonyi énekszövegeket, – mindent. Ha kétannyit kivánna, – azt is szivesen tennők, mikor olyan szépen kéri – és előttem olyan szokatlan ez a jóság. Dehogy merné szegény a leveleket felbontani, – csak czímezd ide DUsi, hamarabb megkapom. Egyáltalán nem vagyunk korlátozva és csak egy kis fizetés kellene a teljes megelégedettséghez.

De látod Dusi ennek is megvan a maga szomorusága. Én, aki eddig csak nyomorogtam mindig, – szükségből vagy kényszerűségből, – a tisztitótűzbeli édes viszontagságokkal biztatgattam magamat. Volt valami édes, megnyugtató és fölemelő a szenvedésben, a nyomoruságban és abban, – ha fordul a sorom, – csakis jobbra fordulhat, – szükségképpen, – természetszerint és ennek jutalma lesz vala, – Most a jólét teljességében félek valamitől! Érdemes vagyok–e én erre a Békességre. Vagy csak az én ezerszer megalázott lelkemnek, elgyötört gőgös temreramentumomnak esik ilyen nagyon jól ez a passiv boldogság, – nyugalmas tisztesség. De jövőre ujra ingyenes–prepa, – falusi rektor vagy nevelő kutyakisasszony leszek, és ujra kezdhetem a miről már leszoktam –az alkalmazkodást, tűrést, nyomoruságot, – mindent. Te! Megteremhet–é a szerelem ilyen környzetben? Én tehát mentve vagyok a viharoktól, errupczióktól – boldogságtól és boldogtalanságtól, örökre Amen. Béke veled!

Miskolcz 1898 decz 13

Margit.