1898. Okt. 30.

Édes Dusim!

Azt hiszem én írtam utoljára, –– de mindegy! Most velem vagy gondolatban és én írok Neked. Olyan keserves kedvem van, – hogy a prepatársnőimnek szóló édes léhaságokat nem tudnám lefirkálni, – pedig nem lévén előadás, – mindennél okosabb foglalkozás mégis, – levet írni.

Hogy miért vagyok rosz kedvü? Magam se tudom! A szünidő, a csend, az énekes mise (igazgatónk névnapja van) – ősz, karácsony közeledte, – sok, sok emlék, vagy tán csak egy bosszantóan ostoba, helyi gyártmányú férczdráma tegnap este, – de nagyon savanyú vagyok.

Rád gondoltam! Vajjon elveszett–e már a kapocs lelkünk közt, – a gondolkozásunk közös fonala, –– elszakadt–é ez a közös képzeletkörrel vagy nem értjük meg egymást, –– dehogy egyiket se’ akarom elhinni, hiszen lehet, hogy csak lusták vagyunk. De Dusi! Mi egymást neveltük olyanná a milyen, – érzékennyé mint a csigabiga és belő életüvé, – bolondossá, boldogtalanná és összetetté. Most már nem szabad elhagynod és udvariaskodnod, – követelem, hogy a régi légy legalábbis férjhezmenetelig, – olyan régi, polgáristakorabeli barátnő, amikor még jókedvűek, egyszerűek és kotnyelesek voltunk mind a ketten, –– mint két bolondos káposztapille, a mely szintelen és jókedvű fajtából olyan sok repked tavasztájon.

Légy jó kis lány Dusi! Irj mielőbb, – hosszút. Mit csinálsz, hogy élsz, mire gondolsz? Józsi! Vagy tán más? Hisz az nem baj, – ne hidd, hogy előttem következetesnek kell látszanod! Ismerlek téged és mint mondottam, – tudom hogy nem az urad lesz az utolsó eszményed. A tökélyt más egy személyben együtt keresi, osztatlanul, s hozzáképzeli, melléálmodja a hiányzókat az egyhez. A te csélcsap fantáziádat azonban csak egy része, – eldarabolt alakja ragadja meg, – most az erő, – majd az eleganczia, – ősemberi vadság, – vagy századvégi gyöngédség – felváltva. És változni fognak szerelmeid az egész életen át, – és ez nagyon kellemes, édes dolog lehet, – kevésbé nyomasztó egy nagy szenvedély sulynál, – csak as átmenek lehetnek szomoruak, hidegek egy kicsinyt. De én figyelemmel kisérni, tudni, hallani akarom lelked átalakulását és várom a merev hosszu betűidet minél hamarabb.

Én mindenben a régi! Sok a dolgom, – egyhangu, de azért kellemes az életem, – itt megbecsülnek, szeretnek, járnak utánam mivel nagy hasznomat veszik és nélkülöznének ha például megbetegedném. És ez nagyon jó! Különben, – csipkerózsika aluszik, – nem vagyok szerelmes egy cseppet se’, tán nem is voltam, csak a képzelődésem működött. Nagy szó ugy–e? De most igazán ugy érzem. Szóval egyszerü lány, rektor kisasszony lettem tetőtől talpig, – helyesírási hibákat korrigáló gép, – rendszabályokat gyártó rendőrfőnök lettem. Oda az álmaim, – a színek, mesék, a tétlenség édes hangulatai, – békés melankóliával siratom el, mivelhogy nem vettem sok hasznukat ugye’. Csak egészséget, békességet kívánok, jó vizsgát, szép fizetést, nagy pensiót, nyárspolgárias becsülést, – szóval; közönséges vagyok. Igen, – ha ismersz engem, akkor tudod, hogy ezt is képes vagyok a végletekig hajtani. Te! Én a ki tizenkét esztendős koromban piros kötőpamut szálával megjegyeztem az első rügyét a fagyalbokornak, – és megnéztem mindennap ezt a zöld tavaszi mosolygást, – én csak tegnap vettem észre, hogy im megőszült egészen. Hogyan történhetett ez? Bizonyára szépen, –csicsergő bucsuszóval, avarzörgéssel, haldokló fáradt lipékkel, – édes poézissel, –– és én nem láttam semmit az egészből. Nagyon közönséges vagyok, – talán veszed is észre a stilusomon, – tudod egész nap elemiesen kell beszélnem, hát már elemiesen is gondolkodom, – egyhangú csapások monoton ütemeire jár az elmém, mint a kis parasztlányoké itt körülöttem. Butulok. És még nem is borzadok magamtól, – sőt néha jól érzem magam. Ha nem félsz követni ebbe a mélységbe, – szivesen látlak! –––

Különben csend, béke, – szárnyaszegett, feledésbe zárt, közömbös világ ez. Egy kicsit hull a hó, – halkan, tompán – egyre esve. Olyan nyugodalmas ködbe öltözött az egész világ. Semmi erő, szenvedély, – a Hadesben a lelkek nyugodalmát ilyennek képzelem.

Lesz–é ébredés, – új tüzek, égiháborúk, akáczió, élet, – szerelem, gyötrelem, – visszajön e a tavasz, – a napnak szép unokája, tüzes örökifjú sugár a kietlen fagyos utaimra. Nem tudom, – tán nem is kivánom, – az igazi boldogságot, – el se hinném, el se’ birnám, ha véletlen mégis rám akadna.

Elszoktál már ugy–e a bolondságaimtól. Szokj rá ujból és szokass rá engem is a tieidre. Ezerszel csókol

Miskolcz 1898. Nov. 30

Margit.