Miskolcz 1898 szept 31

Édes Heddim!

Egy hónapja! Egy hónapja már, hogy nem veszekedtünk és kezdem nélkülözni a szeretetreméltóan édes tollacskád hegyét. Egy hónapig úgy elfoglaltak a kezdő–tanítás nehézségei, hogy még nyugodtan gondolkozni sem jutott időm, de most, mikor hónap végén, – megindult munka, – megkent kerekek, és ráncbaszedett tanítványokra visszatekintve, békés szombat estén fellélekzem végre, most Te vagy az első, öreg!

A legutóbbi leveled jut eszembe. Keserű egy kicsinyt, – de valahogy olyanforma hatást tesz, mintha mesterkélt átmenet volna a szerelemtől a közönyig. Mintha az írója a sok szenvedély, lemondás, örök szerelem és vén leányság fázisai után, –– restellne egyszerre hideg lenni – hát inkább nem őszinte.

Beláttad, hát Dusi, hogy vén lánynak maradni a kicsi forgalmazó szép szeméért „nem érdemes”, – hát ha megkérne egy jóravaló ember, – elmennél hozzá és jó kis felesége lennél. Szép! És kívánom is neked minél előbb. Addig azonban az én Hedvigem keresztülsétál még néhány ilyen tűzpróbán, – beleszeret egy pár uriemberbe, – csupa ellentétekbe – és nem az urad lesz az utolsó. Hiszem, hogy becsületes, jó asszony leszesz, – de te praedestinálva vagy folyton keresni és soha meg nem találni az eszményt, – a férfi ideált.

Általában kezdek már nem hinni a szerelemben, a mindenható erejében, – világbíró hatalmában. Hiszen látom! Nem képes semmi nagyra. Nem tud felforgatni semmi rendszert, megváltoztatni semmi létezőt – nemhogy világokkal, – még romladozó törvények, ócska előítéletek, kisvárosi felfogások erejével sem bír. Régen, mikor királyleányokat küldött szegény pásztorfiukhoz, mikor, – ha a Ganges–parti legendák igazat beszélnek – a világfentartót egy bajadér rabjává tette, – akkor még erősebb volt tán. De most! Megdohosodott érdekeket szolgál és családi politikát, vagyonszerzést meg kényelemszeretet.

De hagyjuk ezt! Ami engem illet, – jól érzem magam, („a körülményekhez képest” – mint a tudós gólya néni szokta mondani az ujdonsült aggódó apáknak). Itt teljes a szabadság, – pontos kiszolgálat, jó társaság (4 fiatal kolléga) van – egészséges és fiatal vagyok és ez elég.

Kimenni a városba tetszésünk szerint szabad, – szó és jelentkezés nélkül, – bármikor. Én azonban inkább csak hazaszaladok néha. A mult vasárnap bomoltunk egy kicsit, – a Kálvárián akartunk misét hallgatni, – de a város olyan élénk volt, hogy inkább bolyongtunk egy kicsit, – czéltalanul és ostobán, – egyik sikátorból a másikba. Majd a délelőtti verőfényben neki az Avasnak, a mi itt van a város közepén, – fel az oromra ketten kicsi Erzsivel, a kis pimperlik tanitójával, – lihegve, kaczagva, mint két vidám káposztapille, –a mely jókedű és közönséges fajtából olyan sok van úgy tavasztájon. Később a czukrásdába’ fogyasztottuk el az évad utolsó fagylaltját, – délután meg csak úgy, – mulatságból, – kirohantunk villamoson a Gömöri pályaudvarhoz és megnéztük, ki jön a gyorsvonaton. Ilyesmi azonban ritkán jön ránk, – inkább a friss szabadság dobzódása ez, mint élvezet. Rendesen itthon ülünk a tanórákon kívül a barátságos szép nagy szobánkban együtt és sokat bolondozunk. Ugy meg is szoktam a társas életet, – nem tudom mit csinálnék egyedül. Csak ezért félek a magános öregségtől. De az még messze van.

Dolgom van sok. Az ötödik–hatodik egyesitett népiskolai osztály, – 4 óra a polgári osztályokban, – s két mindennapos magántanítvány, – hogy a Szatmáron hagyott adóságok törlesztve legyenek. Bizony a magam tanulására még nem volt időm, – nem is tudom, hogy lesz. Őrült vágyam tovább tanulni, – tanulni, – de Pestre menni nincs pénzem, – Szatmártól meg néha ugy félek.

Az iskolám! A kis lányok, – szegényke kis bogaraim butácskák bizony, de sik bennük a jóakarat – és – én nem is akarom bántani, csufolni őket (ezért bosszantanak a kollégák) akarom, hogy szent legyen nekem az iskola, mert ha profanisálnám ezt is, – nem maradna nekem semmi, – és így fizetés nélkül, nagy szükségem van az idealismusra. Anyagilag sokat nélkülözök, –– de ezt részben meg is szoktam, – másrészt meg az e fajta nyomoruság hat rám a legkevésbé. Olyan kedélyesen sétálok és olyan öntudatosan a torz kalapjaimban, – hogy az elmenőknek nincs lelkük szembekaczagni. A hátam mögött meg nem bánom. Hogy azonban levizsgázni hogy fogok, – nem tudom, – de tán szünidőre kimegyek falusi óvónőnek vagy nevelőnőnek.

De nagyon bisalmas kerékvágásba jutottunk. De – ne hidd öreg, – nincs azért kutya bajom se. Bisony no! Nem cserélnék sok farsangi–bábu kisasszonynyal, – ha a szemem is egészséges volna. Ezen kívül még téged is szeretnélek látni. Ne hidd, hogy ez csak frázis és írj legalább sorokat. Ezer telephatikus csók!

Miskolcz 1898 szept 31

Margit