Miskolcz 1899 aug 29.

Kedves Heddám!

Nem igen veszed hasznomat bizony régen. Nem mintha épen hangulatokban szűkölködném – de ezek, – a mik a várakozás semmitmondó, átmeneti idején bolygatnak, – nem érdekelnek senkit. Aztán meg nyügös az anyagiak csuf prózája, – a fehérnemübeszerzés, elkészítés gondja, – együgyü öltések, buta horgolt csipkék és sok más – aféle intim kellemetlenségek és gondok amiktől messzefut a hangulat – és minden édes, filigrán semmiség.

Különben mióta az életem keresztutja elvált, – részben egy kicsit idealistává lettem. Mesterséges erővel erővel növelem magamban a „jó” nak hitét, – és, no hidd el, – igazán vágyom megőrizni magamban azt a kevés, még megmaradt eszményemet, – szeretnék jó lenni és hasznára lenni másnak. Ne nevess ki, – nem affektálok és Tolsztoj nem a kedvencz irom. De el nem hinnéd, – hogy mindig volt hajlamom a természetfölöttihez, – de ez, – valami nemes és önkéntes vallásosság alapja, – a zárdákban nem fejlődhetett. Mert a lelkem realitás érzéke fellázadt a rámkényszerített dogmák ellen – és reakczióképpen végleg elhagyott a hit. Most, hogy megszünt a kényszer, – ne nevess ki, – vágyom megismerkedni az Urral, – na ne félj, – nem a teológia szakállas öregét értem, – de őslényegét a tudásnak a létnek, – és a jóságok forrását. Sokat foglalkozom gondolatban a Megfoghatatlannal, a nagy Ismeretlennel a világfenntartó erővel. Nem sokat bölcselkedtem az életben, – de hidd el mégis gyönyörűséges elalvás előtt, a zsibogó agyat végigűzni a végtelenen, – tovább, – még tovább, – százszor végtelenszer messzebb, – és még mind csak kicsi része a mérhetetlen gömbnek, Középpontban a czentrális Erő, – az isten, – pedig mindenütt köséppont van és kerület sehol. Valami nagyon egyszerü, nagyon fénylő, nagy és gyönyörű fehér felhőnek képzelem legtöbbször, –– a mi boldogságot áraszt. Néha meg egészen profán emberhangon alkudozom vele; visszatérő naivitással könyörögve; „Ezt megadhatod Uram, – a többit bizd rám. Hiszen valamiért csak teremtettél. Mi hasznomat veszed, ha nem viseled gondom.” Ez kaczagni való gyerekesség, tudom, – de jól esik. Néha még a hasrisnyakötés is jól esik. Aztán Te már nagyobb bolondériáimat is ismered. Ez tán a legártatlanabb. Jó akarok lenni, – nem hirtelen szeszélyből, – de állandó, belső nyugalommal, és rendíthetetlen önbecsüléssel jó. Nem az aszkéták, szentek és vértanuk küzdelmes, keserves jóságára vágyom, – ez másoknak még kevésbé használna mint magamnak. Azt hiszem értesz egy kicsit. Csak attól félek, hogy a szenvedélytelen, megháborítatlan és mindig következetes élet nem mifajtánknak való.

Nevess egy hosszut és beszéljünk másról. Remélem megered már a közlékenységed eltorlaszolt forrása is egyszer. Mi lelt? A szertartásos levélkéid már bosszantani kezdenek Pajtikám! Tőled unom az ilyet, – elkapattál a lelked változatos, örök bonyodalmaival s a szellemi afférjaiddal, – el sem hihetem, hogy mostanság szükölködöl bennük. Titkolsz valamit? Vigyázz! Ha soká igy tart, sajnálni foglak Téged. Miért? Talán – Mucsánért, – bizonyára.

Több nálam sincs. A szerelemmel végleg likvidáltam. Elmult! Vége, – mint az őszi virágnak. A gyökere bennszakadt tán – de nem évelő, – botanikus modorba szólva, – nem bír kihajtani és szürke televénnyé porlad idővel. Felette pedig barázda hasad, és hasznos, tápnövényeket érlel az elmultak teteme. De nem is érdemes róla beszélni.

Milyen hamar odajutottunk hát, – Te heddi, – hogy nincs miről irnunk egymásnak. Igy van – lirazni késő már felette. Csak őszi melankoliával siratni lehet, hogy tán már meg is vénültünk, – vagy meghalt tán belőlünk egy rész, – a régi, –– hogy bölcselkedésekkel fenjük be a papirost. Hiába csufolódsz, – nem sokára, – ha igy haladunk, – ott leszünk mind a ketten, hogy; „Én hála Istennek egészséges vagyok.”

Tégy tul rajtam és mássz ki ebből a guzsból előbb. Vagy lehet, hogy én is megjavulok odafenn. Addig is Isten áldjon.

Miskolcz 1899 aug 29.

Margit.