1899 tavasza

Kedves Öregem!

Hazajöttem! Teli van szegény kisvárosi fejem tíz napnak benyomásával, tarka zűrzavarával, és megszédít szinte a luktető, nyugtalan életnek ez a bizsergése, melyet most már, – vázlatos köralakban bár – as óriás, hirtelen, kaotikus hatásból kisejtek. A város, a kinézése nem lep meg engem, – a nagysága talán, de es meg valami aggasztó nyugtalansággal töltött el. – Budapest, – igen, az utczalárma, villamos csengetések, földalatti dübörgés, kocsirobaj zsongó ütemei – nyilvános szeretkezések éjfélben a kávéház sarkán, – páros szerelmi pityergések alkonyattal a félreesőbb terek fasorán, – a New York kávéház pazarfényű unalma, – a Hanusz rosz czikória–leve,– A Dans la Cour elegáns csendje és ronda pikteirái. Hát még? Márkus Emma ideggörcsei, – Blaháné óriás csipői, – a Komáromi csücsörített ajkai (Mimósának látom szegényt) – no igen, – pár plastikusan szép szoborműutánsat a muzeum csarnokában, melynek eredetije olasz művészvárosokban meg a Ludovisi muzeumban bámultatja magát, – bronzfényü, sugaras–testü olasz magdolnák és rózsaszinhúsu savószemű, átlátszó flamand Ágnesek meg a Rubens könyben uszó szűzei, – bájos franczia lányarczokkal vegyest a kik olyan finom technikával vannak megrajzolva, – igen ez az akadémiai képtár. Ennyi az egyész.

De ne hallgass rám! Most affektálok és akkor lelkesültem. A Basilika egy mellékoltárán két álló márványifjuba, a komoly szánakozó szemű angyalokba egészen beleszerettem. Hát még a mazaik, – a Lotz betegarczu, vézna elaggot Máriája az egyik ablakon! A Bakács templom fegyveres Mózese, –– Murillo kenyeret osztó Jézusa, – egy Rmdrant „Szent család” – egy alvó lány – arcz olasz piktortól, Van Dyk portraitja, – kövér hollandus polgármesterné, – igen, a művészet, ez áthatotta gyönyöreivel a lelkem. És Arany a csüngős bajuszu, hanyag, édes költő, aki olyan békés melankoliával üldögél a helyén a míg ékesen szólnak helyette az ő szive vérén nevelt emerei, Toldy, az édes, naiv, marczona hős meg az ő szegény fájdalmas Piroskája, –– De nem untatlak, –––csak önkéntelen tolult tollamra ez a sok színes emlék. Hát a művészet tiszta gyönyöreiért érdemes volna odafenn élve nyomorogni, – mert ezek az élvezetek megtisztítanak, csillapítanak, – irányt és impressiót adnak a szomjas fantásiádnak.

Az ügyem miatt bejártam Dorottya egyletet, Zirzen képzőt, igazgatónét, ministeriumot, – s a fix eredmény sok szép szó, biztató mosoly, – meg hogy az angol kisasszonyok zárdájába az ottani polgári képzőn bevettek ingyenesnek. De persze nem megyek, – csak nem bomoltam meg. Ujra zárdába nyomorogni, – mikor lelkem, az egyéniségem, a tehetségem és a vágyaim mind az államhoz, az egészséges, uj, activ szervezethez vonnak as egyház idejét mult, alaggot feszes és előitéletes intézményeitől. Más ott a szellem, mondta az egylet titkárnője – és nem mertem ellentmondani, mert hiszen ez a szellem üldözött, keserített engem is 4 álló esztendőn át.

Másnap. Keserű kedvel hagytam abba, postára teszem. Az ügyei kavarognak az angolok, Zirzen, Dorotea–egyesület, – egyik ajánlott paksaméta a másik után. Most meghívást kaptam Ipolyságh–ról nyárra nevelőnőnek egy méltóságos helyre,– szörnyű, de 75 forint és ez most fontos.

Igen, Te összeszidtál a multkor, – nem veszesz komolyan. Igazad van. Többet nem beszélek arról. Ha fölvennének Zirzenhez, – egész életemben komoly nyugodt tanítónő, pontos államhivatalnok lennék. Ha tárgyat találna az ambicióm, ha volna mire törni teljes energiával, hidd el a bolond álmaim, lázas, erőszakos gonosz őrültségeim mind elfutnának a vak, öngyilkos szorgalomba – Ha nem sikerül, – hát leszek falusi tanítónő, – elvesző eltaposott kicsi atomja a nagy, eleven életnek, aki a maga liliputi életében kiveszi ám azért a részét a felszin hatalmas hullámtorlódásából. Megsejti annak lüktetését kicsi, mély sugárban, – él, erzi hogy él mert szenved, dolgozik és tán használ is de egész kis miniatur tragédiákat lehet így csendben átélni.

Nem hiszed? Jó, – nem bizonyítom, fáradt vagyok, álmos és lázas egy kicsit. „A lelkem állott pezsgő!” fekszem mindjárt. Ejh, – legédesebb az életben az álom. Mért küzdeni, mikor a részeg csavargó olyan édes boldogan szendereg az árokszélen. Oly rövid az élet a küzdésre, – miért pazarlani a buta örökkévalóság e pillanatnyi öntudtát. Tán bizony a „társadalom” jóvoltáért. Iskolai frázis! Sokat is veszít velem a társadalom! – El vagyok savanyodva Heddi, undorodom az élettől mert három levet írtam meg ma hivatalos közegekhez és pártfogó asszonyokhoz, – és a három közül egy sem egészen hazugság nélkül való. Ennek így kell lenni, – de semmi. Isten áldjon Heddim, ezerszer csókollak

Margit.

Miskolc, keltezés nélkül