Miskolcz 1898 Aug 5

Heddikém!

Leveled vettem! Nem tudom, Szigeten vagy–e még, – hát csak haza címzem, – ott majd hozzádkerül valamikor. Igen! Tehát jól érzed magad! Egy kis változatosság látod mindenkinek jót tesz, – és tán a friss hegyi levegő elűzi tőled – a nehéz, sötét piros hangulatokat, – magyarán mondva, kiszellőzi az okos fejecskédet a képtelenségektől. Látod Dusi, mert nem az ám a képtelenség, hogy te a Józsika becsületes, szorgos kis  felesége kartál lenni, – hanem hogy miért éppen kizárólagosan az övé, a ki legkevésbé megszerezhető mert legtávolabb van. Hiszen a férfiak egyformák mind. Ezt a sajátságos csökönösséget a választásban egyedül a savanyú németem Schoppenhauer tudta még eddig nekem megmagyarázni, – hogy hogyan – azzal nem rontom az illuziódat fiam. Mert persze te most végnélkül dühös vagy, – hogy az ipsét más közönséges halandóval hozom párhusamba. Hiszen lehet is, hogy ő valami sajátlagos könnyed hanyagsággal ütögeti sétabotját az aszfalthoz, – különleges módon diskrét elegáncziával mondja, hogy „jó napot” – sőt tán utánozhatatlanul kedves akkor is, a mikor a takaritónéját leszamarazza, –– alapjában azonban, a tetszetős manírjai mellett sem különbözhetik lényegesen a többi fogalmazó, a többi gavallér, a többi férfiember közül. De azért még se’ haragudj rám Dusi, – annálinkább, mert prédikáczióim olyan kétségbeejtően általánosak, – hogy lényegileg én sem vagyok egy cseppet sem különb e tekintetben, – nálad és a Diákné roszhírű vásznánál.

Engem kérdesz Heddi! Nálam belsőleg semmi ujság. Ugyanaz a nyomott, fád, unalmas kedélyállapot, megnevezhetetlen elégedetlenség mint otthon. Itt azonban nem lehet a környezetemre fogni semmit, mert ezek mind végtelenül kedvesek, szeretetteljesek és jók, – nagyon szeretem mindegyiket, – de hát mégis bennem kell lenni a hibának, hogy még itt sem érzem teljesen jól magam, – mintha mindig vágynám valahova. Ugy kölsőképpen csak annyi történt, hogy egy gyámoltalan, kicsike építészmérnök belém szeretett, – nem olyan éhes módon ahogy belém szoktak – hanem szent, fiatalos csodálattal. Imé a sors szatiraja, mely most buta közönnyel mondja, „Ime! Adok neked egy embert, egy szerelmes férfit, – ne nézdd hogy ki bornya, hanem érdd meg vele, – hiszen ez vagy az – ugyis mindegy. Mind egyformák”! én pedig ingerült vagyok mint egy sakál, – és olyan goromba a jámbor kicsikéhez, hogy bámulom a türelmét. Már meg is kérdezte a szobalánytól, hogy; „tán mégis beteg ő nagysága, – vagy haragszik rám, mert olyan rosszkedvű mostanában.” – Egyébiránt most gyütt az árva Hannoverából, – vagyonos gyerek és jó hivatala van, kezdő létére, – megjárja, – de társaságban félelmetesen ostoba és a szivós türelmével vérig tud bosszantani. Ilyen az élet! Az „ő” elfogulatlan nyájassága és szinte lenéző udvariassága milyen végtelen nagynak tetszik most.

De én sohase’ voltam terhére senkinek, – inkább gyűlölködő pofákat vágtam, – ez a vigasztalásom.

De hagyjuk az ilyesmit, – úgy unom. Különben jól érzem magam, – mindig füzetlenül járok, sokat olvasok, különbejáratu szobám van, – szóval nyugalom és békesség vesz körül. Kicsike intermezzók zavarják néha. A nagyanyám például multkoriba, mindenáron el akart vinni két hétre a közeli Tapolcza fürdőcskére, és alig birtam vele megértetni szegénykével, hogy egyáltalán nincs kedvem és vigye inkább a hugomat. Így most a nénémmel magunk maradtunk itthon. Ő rajta is erőt vesz néha a „szánakozás” fölöttem, hogy ilyen csendbe’ vagyok és hurczol magával mint egy felöltöztett bábut utczákon és sétatereken által. Ez szörnyű. Csupa bamba vagy éhes huszárpofákat látni. Ujabban valami tisztviselő majálissal ijesztgetnek, – nem tudom hogyan menekülhetek majd. A főrendező bácsinak az öccse, Villi megigérte becsületszavára hogy kitűnően mulatok majd, – de ezt inkább a bácsi parancsára mondhatta szegény. Én váltig kürtölöm, hogy ugy tánczolok mint egy medve („még csak nem is bocs”) mondta a Berczi bácsi) – de nem akarják elhinni. De ha erővel elvisznek is, – nem fogok tánczolni – azért se!

Nem is gondolod Dusi, milyen boldogtalan vagyok néha, – de igérem hogy sohasem foglak evvel untatni többet. Nevetséges is lehet az oktalan lamentátiom, – de nincs kinek elmondani. Néha a falaknak kiabálom, – vagy csak gondolom, – és a szék karfájára fekve hangosan nevetek, mikor magamban vagyok. Jé! – Még megijedsz tőlem! Pedig nincs semmi bajom,– szamárság vagy idegesség, vagy gyerekszerelem vagy mi. És mégis inkább kellemes mint kellemetlen.

Mennyi bolondéria a fenti cziklusban. Magas egek! Hogy sülhetett ki ennyi ostobaság akár tőlem is. Már látom, hogy ma nem vagyok képes normális levet írni, – kusza gondolatokat kaparok. Majd máskor, ha nyugodtabb leszek, most nem vagyok egészen jól. Bucsuzom hát. Sárinak hazudd a nevemben hogy én is csókolom. Téged azonban igazán csókollak nagyon sokszor. Bocsáss meg az esetlenségeimért.

Miskolcz 1898 Aug 5

Margit.