[Miskolc, 1905. nov. 7.]

Jézusmária, – Fenyőmiksa! A múltkori levelére azonnal írtam választ, hogy t.i. akkor vasárnap költözködünk, de a hó második vasárnapján (most következőn) szivesen és nagy örömmel látjuk. – Ezt a levelet pedig a varrónőmnek szóló kártyával együtt ma leltem meg, mikor a könyveket kipakoltam [!]. A nagy zavarban elmulasztottam elküldeni. És csodálkoztam, hogy a varrónő nem repül hozzám és Fenyő Miksa nem ad magáról életjelt. Az isten áldja meg, ne haragudjék, hanem írja meg azonnal, melyik vasárnap jön. Most már az új lakásban vagyunk. Szőnyeg még nincs és felfestetlen a padló, de az ugye nem baj. Csak jöjjön, mert már úgy belecsömöröltem ebbe a korlátolt, otromba, elmaradt és nyomorult Mucsába, hogy egész ideges vagyok tőle. Kell, hogy jöjjön valaki felülről és beszéljen okos dolgokat. Már az írás is undorít, – az iskolában a kolléganőim, a jámbor mamák prédikálnak egyre, hogy „minden írónő jobban tenné, ha csirkét koppasztana [!] és párnaeinsetzet [!] stikkelne”. – Itt még nem vagyunk! –Ne csodálkozzék, ha egyszer megijedek és olyan leszek, mint ők. Szóval jöjjön és hozzon hírt a nagyvilágról. Várjuk.

Fröhlichné