Csorba Piroska: A nagy találkozás

Tisztában volt azzal, hogy nincs benne semmi különleges – éppen olyan, mint a többiek: se nem szebb, se nem okosabb, se nem ügyesebb. Talán csak egy kicsivel, egészen kicsivel kíváncsibb náluk. Ez a tulajdonsága indította különös felfedezőutakra, szokatlan sétákra, és néha bajba is keverte. De fiatal volt, és a fiatalok ilyenek: a kalandért cserébe feladják a biztos, ám unalmas, megszokott, hétköznapi létet.

A városban még sosem járt, a nagycsalád idősebb tagjai már akkor lebeszélték róla, amikor még az eszébe sem jutott, hogy odamehetne.

– Hajaj – szörnyülködtek –, óriási ott a nyüzsgés, mindenféle figyelmetlen meg rosszindulatú ember jár-kel az utcákon, lovas kocsik, fuvarosok megrakott szekerei. Egy-két pillanat alatt megtörténhet a baj, a kerekek alá kerül, és akkor aztán vége mindennek...

Annyiszor elmondták ezt, annyiszor riogatták, hogy egyre kíváncsibb és kíváncsibb lett: milyen is lehet az a Miskolc, ahol állítólag minden utcán a halál leselkedik a hozzá hasonló, könnyelmű ifjakra. Teljes meggyőződéssel hitte, hogy nincs az a lovas kocsi, amelynél ő ne lenne ügyesebb, s ne tudna előle fürgén félreugrani. A tapasztalatlanság magabiztosságával felvértezve el is indult egy nap sötétedés után a város felé. Persze csak úgy gyalogosan, mert a családjuk híresen elkötelezettje volt a testmozgásnak, a világért sem pattantak volna – mondjuk – kerékpárra. Ő is csak a maga lábain járt, amióta a világon volt. Ennek köszönhetően izmos és edzett lett, egészséges, mint a makk.

Vígan haladt – járt és járatlan utakon – Miskolc felé, útközben még nótára is fakadt. Nem állíthatjuk persze, hogy repertoárja gazdag lett volna, vagy bármely zenerajongó, vájtfülű operabarát élvezte volna, de nem is akart ő közönséget, csupán saját jóérzését öntötte hangokba.

Jó néhányszor eltévedt, és mire a városba ért, már sötét éjszaka volt. A Szentpéteri kapu környékére keveredett, ám erről fogalma sem volt; csillagtalan éjszaka lévén nem látszottak az utcatáblák, egyébként sem tudott olvasni, ez a tudomány kimaradt az életéből. A 18. században nem számított ez szokatlan dolognak.

Tágra nyitott szemekkel figyelt, de se szekér, se lovas kocsi nem tűnt fel sehol, sőt még gyalogost sem látott, így veszély nélkül, gondtalanul ugrándozott át az utca egyik oldaláról a másikra, majd vissza, ahogyan bolondos kedve tartotta. Egy idő múlva megunta a néptelen utcát, amelyen a sötétben igazán nem volt sok látnivaló. Aztán az épületeket kezdte szemrevételezni a hold halvány fényénél. Feltámadt benne a vágy, hogy beljebb kerüljön valamelyik ajtón, és megtudja, mi van ott belül.

Szinte el sem hitte, amikor az egyik ajtót egy finom érintéssel sikerült kinyitnia. Félelmében a nadrágjában dobogott a szíve, ahogy a lábát óvatosan átemelte a küszöbön, és megindult lefelé a lépcsőn. Hát még ha tudta volna, hogy a Magyar Huszár nevű fogadó borospincéje az, ahová lemenetelét megkezdte! Úgy látszik, egy gondatlan pincér elfelejtette kulcsra zárni a borok kincsesbányáját! Mi lett volna, ha egy megátalkodott részeges téved oda, s nem ő, aki jobban kedvelte a vizet a hegy levénél?!

A pince mélyén teljes sötétség honolt, és a bor meg a hordók jellegzetes szaga áthatott mindent. A levegő hűvös volt, a pince földjének hidege pedig kicsit kellemetlen. Majd leragadt a szeme a fáradtságtól, ezért úgy döntött, nem megy ő innen sehová, lefekszik egy zugban. Pár pillanat múlva már olyan édesen aludt az egyik hordó tetején elnyúlva, mint a tej. Azt sem hallotta, amikor néhány óra múlva megnyikordult a pinceajtó, és egy termetes asszonyság jelent meg a lépcsőlejáróban. Valamit rendezkedett a pincében, aztán fordult még néhányszor, majd eltávozott, és kívülről gondosan kulcsra zárta az ajtót, közben fennhangon szidta annak a haszontalan pernahajdernek a felmenőit, aki képes volt azt nyitva hagyni.

Erre a bosszús perlekedésre felriadt, ám mivel továbbra is sötét volt, és a beszéd is abbamaradt, úgy döntött, folytatja az alvást. A tagjai egészen elgémberedtek a hidegtől, leugrott a hordóról, hogy keressen egy másik, kényelmesebb fekhelyet. Félálomban jólesően konstatálta, hogy valami kellemes meleg veszi körül, vissza is süllyedt hát az alvás legmélyebb fázisába, ahol várta már az édes álom egy langyos vizű tó képében, melynek ő a közepén ringatózott, majd – álom az álomban – elszenderült. Hiába, fiatal volt, és a fiatalok úgy tudnak aludni, ahogyan élni: teljes odaadással, mély buzgósággal, szertelen szerelemmel.

 *

 Homlokába húzta a báránybőr süveget, és az ostorral pattintva kérte a lovakat gyorsabb haladásra. Be akart érni a városba, mielőtt még leszállna a nap. Azt mondják, hogy a fuvarosnak útközben van az otthona – volt is ebben valami. Ott hált, ott evett, ahol elérte az éjszaka. A szalonnát, a melléje csomagolt cipót meg a vöröshagymát már rég elfelejtette a gyomra, amely nem volt hosszú emlékezetű, s nagy kordulásokkal adott hangot a sürgető kívánságnak, tudniillik annak, hogy sajduló üressége töltessék be valami jóféle elemózsiával. A bakon ülve el is tervezte, hogy először is egy pohár jóféle borral előmelegíti a gyomrát, aztán jöhet a kocsonya! Vannak ugyan fuvarosok, akik azt mondják, hogy a tejföllel megkoronázott töltött káposzta a legfelségesebb eledel, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kocsonya az étkek királya. Az átlátszó aranyszínű, finoman remegő, dermedt lében meglapuló vajpuha, csontjairól leválasztott bőrös disznóhúsnál nincs finomabb. A citrom levével megbolondított kocsonya a hozzá harapott kenyérrel úgy eteti magát, hogy alig bírja abbahagyni az ember. Persze, az ilyen folyton útonjáró gömöri fuvaros, mint amilyen ő is, megtanulta az utolsó csöppig megélni az étel s az élet adta örömöket. Mielőtt a gyomrába küldené, előbb nyelvének minden ízlelőbimbójával, ínyének minden négyzetcentiméterével kiélvezi a fölséges kocsonyát, amely előbb hűvösen elömlik a szájban, majd testhőmérsékletűre melegedve lecsúszik a gyomor éhesen várakozó zsákjába. A kocsonya ízét megerősítendő közben is hörpintget majd a butélia borból, amivel megágyazott a vacsorának.

Így haladt a mi élemedett korú, éhes fuvarosunk Miskolc városa felé -a 18. század egyik hétköznapján, amelyről akkor még nem volt tudható, hogy bevonul a város történelmébe.

Mikor a Szentpéteri kapuba ért, a lovak már maguktól is a Magyar Huszár nevű kocsma felé vitték, ismerték a járást. A lónál okosabb állat talán nincs is, a gömöri fuvarosok zömök lovainak intelligenciája pedig meg is haladta némelyik emberét. Nemcsak ahhoz értettek, hogy a nagy, fazekakkal vagy más áruval megrakott szekereket könnyedén húzzák a hegyes-völgyes vidéken, de ahhoz is, hogy megjegyezzék, melyik kocsmában, fogadóban szokott megszállni a bakon ülő fuvaros, kit a lovak maguk között csak a Lovak Isteneként emlegettek. (Hiába, ebből is látszik, hogy a lovak választékosabb nyelvezetet használnak, mint az ember, ki a lovaknak nem az istenét szokta emlegetni...)

Bekanyarodtak a szekérrel a Magyar Huszár udvarára, és lehajtott fejjel köszönték meg, hogy a fuvaros gondosan betakarta párolgó testüket pokróccal, majd ellátta őket egy vödör vízzel, jókora halom zabbal. Mert jó fuvarosnak elsőbb a lova, mint a gyomra.

A Magyar Huszár tele volt vendégekkel: a faasztalokon töltött káposzta, csülkös bab, túrós csusza gőzölgött, jóféle kisüsti illata vegyült a pipafüsttel, borospoharak koccantak egymáshoz.

Jó estéttel és levetett süveggel köszöntötte a bennlévőket a mi emberünk, aztán lekanyarította magáról a birkabőr subát, és leült a lócára egy üres asztal mellé. Potyka Kati, a kocsmárosné akkor már ott is állt előtte:

– Mit hozhatok, furmányos uram?

Mert akkoriban ezen a vidéken ez volt a fuvarosok neve. Rendelt egy kancsó olaszrizlinget, aztán föltette a kérdést:

– Hát kocsonyája van-e?

Reménykedett, hogy igen lesz a válasz, bár – ahogy fölmérte dús szemöldöke eresze alól az asztalokon magukat kellető étkeket – az óhajtott ételneműnek nyomát sem látta.

Potyka Kati széles csípőjét magakelletően riszálva szakácsnői büszkeséggel és asszonyi kétértelműséggel felelte:

– Nekem mindenem van, furmányos uram, ami magának kell...

A körülülők felnevettek, és a mi emberünk elértette a tréfát, mutatóujját felemelve így válaszolt:

– Előbb lássuk a kocsonyáját, aztán sor kerülhet a többire is! – és tenyerével megpaskolta Potyka Kati hátsó felét, amit a nevezetes testrész nem vett zokon.

Indult is a kocsmárosné rögvest a pincébe, ahová a kocsonyát nagy tálakban hűlni levitte. Hajnalok hajnalán kelt, hogy megfőzze, mostanra a jó hidegben már szépen megdermedt valamennyi. Annyira sietett, hogy gyertyát sem vitt magával – de minek is tette volna, hiszen jól ismerte a járást. Fölfogta az egyik tálat, és szaporán megindult fölfelé a lépcsőkön. Lihegett, mint a fújtató, mikor diadalittasan letette az aranyló kocsonyával teli tálat a fuvaros elé:

– Na birkózzék meg kend vele! Jó étvágyat! – azzal már el is fordult, mert az egyik asztaltól azt kérték, vigyen nekik utánpótlást a jó miskolci borból.

A fuvaros már várakozás közben eldöntötte, hogy ő bizony a kocsonya javával, a húsos részével kezdi elcsitítani korogva reklamáló gyomrát. Kést és villát ragadott, hogy a tál közepén lévő cupákot vegye először magához. De a mozdulata megállt a levegőben, és ott is maradt. Negyvenedik esztendejét taposta már a jó gömöri furmányos, két feleséget is eltemetett ezalatt, s legalább tucatnyi menyecske szemében kutatta a tekintete a szerelemre való hajlandóságot, s volt néhány olyan fehérszemély, akinek a nézésében úgy elmerült, hogy a fuvarról is elfeledkezett. De mindez semmi volt ahhoz a szempárhoz képest, amellyel most nézett farkasszemet.

 *

 Félálomban szenderedve valami kellemes ringatást érzett. Aztán hirtelen egy zakkanás, és a ringatás abbamaradt. Csípős dohányfüst meg pálinkabűz csapott az orrába, és éktelen zsivaj verte fel az édes kábulatból. A tagjai elgémberedtek, a lába határozottan elzsibbadt, szinte nem is érezte. Meg akarta mozdítani, nehogy megmacskásodjon, de a szándéknak nem lett eredménye, képtelen volt moccanni is. Újra megpróbálta, de mintha valami foglyul ejtette volna minden tagját, vagy mintha kőbe mártották volna a testét. Az édes bódulatnak vége szakadt, az álom utóíze elillant, ijedten nyitotta ki a két szemét. Az ijedelemből rémület lett: egy kackiás, tömött bajuszú atyafi nézett rá kerekre tágult szemekkel, megfeszülő orrcimpákkal.

A kisbéka lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta.

– Istenem, legalább pislogni tudok! Ez is valami! – szepegte magában, s föladta a hasztalan próbálkozást, hogy a tál kocsonya befagyott tavának közepéből kiszabaduljon.

A fuvaros elméje lassan fölfogta, mit is lát. Hiszen a tudat már csak ilyen: nehezen ismer rá arra, amivel szokatlan helyen találkozik. Dülledő szemének ablakán át végül csak eljutott a megfejtés az értelméig: semmi kétség, bizony egy béka pislog őrá a tál kocsonyából halálra váltan!

Kiesett a kés meg a villa a kezéből, és rémületében nagyot kiáltott:

– Jaj, jaj, kocsmárosné! Ennek a kocsonyának szeme is van, csak úgy hunyorgat felém!

Az ivóban lévők mind elhallgattak, s odafordultak a fuvaros asztala felé. Potyka Kati sohasem szedte olyan fürgén a sonkalábait, mint most, amikor nyilvánvaló képtelenséget hallott a vendége szájából. Aztán meggyőződött róla, hogy néha a valóság a legnagyobb képtelenség. A tálban, az ő finom, üvegtiszta kocsonyájának közepén, a cupákok társaságában ott ült lébe fagyva egy béka – és esdeklő pillantásokkal, hangtalanul rimánkodott szabadulásért.

Annál jobban pislogott, minél jobban zengett a kocsma a nevetéstől. Márpedig ilyen hahotát, visítást, röhögést, nyekegést még sosem hallottak a Magyar Huszár falai, mint akkor.

A kalandvágyó béka számára szerencsésen végződött a kirándulás. Bénultsága traumájából Potyka Kati oldotta fel. A sparheltnél megolvasztotta a tál tartalmát, és a peches állatot a vendégek ujjongása és tapsa közepette útjára engedte. Az boldogan kuruttyolva brekegett köszönetet, és nagy ugrásokkal menekült megpróbáltatása színhelyéről. A Szinva partján aztán halála napjáig mesélte a többi békának, hogyan is lett belőle kis híján – kocsonyahús.

A gömöri fuvaros meg a többi vacsoravendég pedig, amerre csak járt, elvitte a miskolci kocsonyában pislogó béka történetét. Máig ismeri mindenki, és messze országokból is jönnek a vendégek minden év februárjában az egykori eseményt ünneplő Kocsonyafesztiválra – no, nem a békát, hanem a híres miskolci kocsonyát megkóstolni.