Miskolc, 1903. márc. 28.

Kedves Gellért!
Megint örültem a furcsa, apró betűinek. - Érdekelt az a sok-sok emberi akarás, életkedv és ambíció, amivel a "szerkesztő" nézi a világot, és ez ellensúlyozta a másik rész hangulatát. Csak a rokonszenvét nem, amit belőle kiéreztem. - De ez semmiképp sem a rezignált lélek hangja, és én - így - nem hiszek a halálban. Lássa, van, hogy az embernek egészben véve mindegy -, tele életundorral nézi valami hídról a fekete vizet - így egyszerű és természetes a halál -, és olyan szükségképpeni, hogy nem is érdemes róla beszélni. Hanem amikor valaki még reformálni akarja az ízlést és az irodalmat, teremteni, vagy boldogítni - így -, nem hiszem. Hadd ne higgyem? -
Rólam azt hiszi, hogy ismer? - A verseimen keresztül? De ez csak az ünnepi élet -, és itt úgy körülvesz a hétköznap minden lelki nyomorúsága, hogy már nem hiszek a verseimnek és az orgonaillatnak, amiben születtek.
Azért ha a "szerkesztő" egyszer sajtó alá akarná rendezgetni őket - a szerkesztő vagy a jóbarát -, rendelkezésére állanak.
És most valamit a szerkesztőnek. Szeretném egyszer a véleményét a prózámról. Egy kicsi dolgon szeretném megpróbálni - amelyik - (egy leánykollégium belső életét, a 20 éven túl is tanuló lányok lelki fejlődését vagy elfejlődését jelezve) - egész töretlen út még. Használhatnák - - esetleg. Azt hiszem, úgy lesznek vele, mint a versekkel -, előbb meg kell szokni. Szíves üdvözlettel - barátnője
K. Margit
Előbb is a sokat emlegetett "szerkesztőnek". Komolyan értem ezt. Ő, és a "jóbarát" még annyira egy személy nekem, hogy nem tudnám - nem akarnám háborúba keverni. Prózát most - nem merek küldeni.
- - - - -
Egyszer felszakad minden ború - ugye? Valahogy olyan ideje volna már, hogy vigasztalás jönne valahonnét. - Most sejtelmem sincs róla, miért írtam ezt ide.
Mondja meg egyszer - kérem -, hogy miért szereti az életet. Igen?
Húsvétkor Pesten járok. Jónak látja, hogy meglátogasson, vagy inkább ne? - A rokonszenvből (ezt az együgyű szót kell használni) egy vékony kis pókhálószál mintha már szövődött volna közénk - nem fog elszakadni? Újabban olyan nehezen közeledem az új barátokhoz, és olyan könnyedén dobálom el a régieket. - Vagy csak most van nagyon rossz kedvem. Isten vele.
K. Margit

Álmodozónak látom! – És – veszedelmes álmodozónak. Nem a világra – csak egy kevés emberre, akik legközelebb vannak hozzá. Nem! Lehet, hogy tévedek, és csak ilyen bolond őszintének kellett egy percre lennem. Két strófája cseng a fülemben. „Az emberszív elindult vándorútra, hogy meghódítsa az egész világot.”
És a Tábor alatt megvirradt a reggel.
Valahogy ez végszóra hat most rám, és nem a Golgotha véres álmai.
Egyszer felszakad minden ború – ugye? Valahogy olyan ideje volna már, hogy vigasztalás jöjjön valahonnét. Most sejtelmem sincs róla, miért írtam ezt ide.
Mondja meg egyszer – kérem - , miért szereti az életet? Igen?

K. Margit