Miskolc, 1907. tavasz.

Kedves Fenyő!
Természetes, hogy örülök, ha a feltámadó Figyelő munkatársa leszek. De hogy írni tudok–e majd az önök igényei szerint? – Nem tudom! – A szabadságom, úgy hírlik, meg fogják tagadni, s így nem járhatok utána Pesten a fölhelyeztetésemnek. – Brunonak, – most, hogy fenn voltunk, – azt mondta a képviselőjük: „Az áthelyezésedet már írják!” Illetve berendelését a ministeriumba. Hogy neki a minister mondta. És azóta elmúlt 2 hét és semmi! – Az én dolgomra pedig azt mondta a tanácsos: „Szép, ha valaki holmi verseket firkál, de azért nem mehet egészségesen szabadságra.” Megjegyzem, hogy súlyos orvosi bizonyítvány van a kérvényemhez csatolva. Nem is vagyok egészséges. A szünidő helyett a Lackó érkezésével mulattam, 7 hétre már tanítanom kellett, nagyon fáradt vagyok és félórányira lakom az iskolától. De még az életem nekilendítéséhez kellene az a szabadság. Az alatt Pesten utánajárhatnék a Budafokra való áthelyezésnek és csinálnék valamit, amiből annyi kis pénzem lehetne, hogy otthagyhatnám az államot és kiböjtölhetném a fővároshoz való jutást. Ha nem sikerül, nem tudom mi lesz, de így már nem bírom soká. Ez a város, meg ez az iskola, – jaj, – főleg ez, – micsoda típusok a kollégáim, – és 3 osztályban 70–70 dolgozat kéthetenkint. – Hát tudhatok én írni? Nagyon rossz nekem. – Tőlem ne várjon senki dalt.
Rella hogy van? Bébi egészen az apja. Gyurka nem akarta nekemadni az öccse topánkáját, pedig el akartam lopni tőle. – helyes két kölyök! Kiss József, az öreg most fedezett fel egy asszonyembert, Pap Mariskát, aki kezd imponálni nekem. Kicsit túlpazarol jelzővel, – mint egy gazdag, nehéz arany és gyöngyhímzésű selymes bíborszövet, – de néhol csipkekönnyű és pókhálófinom. És erővel, akarattal olyan amilyen. Nem vette észre? Az valami szocialista asszony. Üdvözlet

Fröhlichné Kaffka Margit