Miskolc, 1907. jan. 2.

Kedves Fenyő!
A Szerda halála óta nem írt, pedig akkor, úgy hallottam, eljönnek hozzánk Rellával együtt. Egy vasárnap vártuk is. Szegény Szerda! Ha a régi „Figyelőt–„ de tisztán csak azt összeszedte volna abból a sok pénzből fenntarthatta volna 10 évig. Addig az ismeretlen nevek is ismertté lehettek volna a Gundel”pozíciója”–is meglett volna, – de mire kellettek oda „nevek” – s két ellentétes ízlésáramlat ütközőpontjává tenni egy ilyen fiatal újságot. No semmi! A Héthez, látom megtértünk mind a ketten. – Köszönet a pompás kritikáért. Szegény fiatal Sassyhoz túlszigorú volt, – Nem? Bár én is haragszom a rajzokra, mert amiket Párisból hazaküldött az öccsével, azok egészen mások és jobbak voltak, – tisztán vonalak és nagyon egyszerűek. A fekete folt ártott, azt hiszem, nagyon markáns így az én verseimhez, – aztán az a sok rózsa, sás, írisz, babér és egyéb fűszerszám is új és felesleges. No, semmi! Ha az ember Miskolcon lakik, nem ismerhet kész és nagy művészeket és nem is szerződhet velük, mellesleg, ilyen nem is vállalta volna el a rajzokat, mert az Atheneum [!] rém fösvény. Ezúttal ott is hagyom. Sőt talán Miskolcot is. Félévi szabadságot kértem, ha megkapom februárban felmegyek Lackóval s kijárom, hogy szeptemberben vagy Promontorra helyezzenek, vagy a városhoz bejussak. Bruno is mozgolódik és sok igéretet kapott, – ha fenn leszek talán az ő dolgát is siettethetem, hogy bejusson a ministeriumba. Ha egy pár hóig külön leszünk is, az uram ugyan ebbe nehezen nyugszik bele, – de egyszer meg kell lenni, – két éve mozgolódom már, – de a levelek ne mérnek semmit. Ez kell, kell. Ha csalódom, – jó, – önmagamban, tehetségemben, az irodalomban, főkép [!] az írókban, – jó, az is kell. Ha fölmegyek, meglátogatom Rella asszonyt, de remélem, hogy ő is eljár majd hozzám és vigasztal a szalmaözvegységemben meg az után is. Azt hiszem, ő jó, és meg fogunk férni együtt. Legjobb szeretném, ha az uracskámat előbb helyeznék föl, mint engem. Én nem félteném őt előbb fölengedi, mint ő, a csacsi, – pedig a pesti asszonyok szemet szoktak vetni az ilyen pirosarcú emberekre.
Lackót, képzelje, elválasztottam. Ugy volt, hogy az ünnepi szünidőre elmegyünk az urammal Münchenbe, – összepakoltunk [!], a akkor este neki földagadt a foga, – illetve a képe. Ithoncseppentünk s utánanéztem a háztartásnak. No, tudja! Mikor az ember folyton az iskolában tölti a délelőttöt s a várostól félórányira lakik és a cselédség tudja, hogy nem kerülhet haza félkettőnél hamarabb. Mi minden! Lackónak szoptatós dadája volt, egyhónapos kora óta, – én csak odáig lehettem igazi mamája. Bizony, csak a legnagyobb kényszerűségemben mondtam le erről, – és most tudtam meg csak, mennyire igazam volt. Elkergettem mind a két némbert és e két hét alatt, – képzelheti, – milyen robinsoni életet éltünk itthon az urammal együtt. Ő fát hord, aprófát vagdal, ágyaz, terít, én főzök, – ő mosogat, én törülöm az edényt, – etetem a kis lurkót, aki már sokkal jobban szereti az ő kis tejbelábasát, mint azelőtt a dajkát. Ha látná, hogy nyúl utána és beleragad két kézzel és kortyol, mint az éhhelholt. Hogy is lehet nekem ilyen életrevaló kölköm. Azt hiszem, egészen a Bruno érdeme ez a regenerátió. Persze őrült vigyázat kell ehhez az etetéshez és se éjjelem se nappalom. Rella megüzenhetné, hogy egy 7–dik hónapos embernek elég–e egy napra egy liter tej? Mert ennek másfélliter sem elég, semmi sem elég és nem akarnám túltömni.
Maga csodaszép kritikákat ír és ezért meg kell lakolnia. Most egy kérdésem van. Feltétlenül olvasni karom az Álomvilágot és Midas királyt, s még feltétlenebbül a Frank Wedekind új drámáját. Tudom, hogy ez milyen nagy szó, ha a német bíróság elkoboztatta és magának megvan, akkor nagy kincs, de én mégis kérni merem, mert nagyon vigyázok rá és ajánlva küldöm vissza. Most már talán nekem is lesz olyan könyvem, ami érdekelheti. Például megvan magának a Forel új könyve, – „Die sexuelle Frage”? Elküldeném. De azért, ha nem akarja adni Wedekindet, mondja meg őszintén, nem haragszom meg. Hogy van az apróság, Gyurka és Iván? Üdvözlet Rellának.

Fröhlichné