Postabélyegzőn: Miskolcz 1903. Apr.12

Kedves Heddám!
Eljutunk lassan ahhoz a kényelmes, jó rendszerhez, hogy minden félesztendőben tudósítjuk egymást a viselt dolgainkról. A hangulatok, evoluciók, fejlődések, meg mi, – – az úgyis párhuzamos és ki ki magáról tudja, – utolértük egymást. A beszámoló legyen hát mindig: esemény. –
No ez pedig mentül kevesebb volt ez uj esztendőben. Ültem egy füstüs kályhájú zúgban, – hallgattam a télen a nagybőgő zümmögését – a mi áthallott éjszakánként a falon, – mert a szomszéd Koronán tartja a bálokat. Az ötven forintocskámból társadalmi életre nem jutott bizony, – főképp, mert az itt zsúrozásban, mindig hívott vendégségben kulminál és senki se’ merte máskép csinálni, – és erősen bosszut vett érte a megtámadott „Törvényszerüség”, – a miért én úgy fogadtam, intim theára (csak három fotelünk lévén) egy elsőrendű parhiejukat. –
Igaz! Tehát szerelem!
Zseniális, szőke és német mérnök–ember volt a kivel egy kicsit megleczkéztetett a Sors a legutóbbi vétkemért (emlékszel?) – Nos, hát ezeknek a the–estéknek (hármasban a nagyanyámmal) az eredménye ennyi: – Szeretlek, – igazán, – de nem veszlek feleségül! – –
Furcsa, goromba, – komikus, – nagyon becsületes vagy nagyon ostoba dolog volt, – ezt azóta már megmondtam neki. Mi természetesebb, mint elhitetni vele, hogy ilyesmire nem is gondoltam. Azaz, hogy, – hiszem igazán nem gondoltam (még mindig nem), – de flirt elvesztette a (hogy úgy mondjam) erkölcsi alapját, – a végin is megmondtam a nagyanyámnak, a ki megbotránkozva kergette el. Jaj, de nevetséges volt! Egyszer nem főzött theát a kis öreg és elmentében nem nyujtott kezet a vendégnek. – És még nem is veszekedhettem, mert azt hitte volna, hogy fülig vagyok. Ilyenek az anyók.
Most írja Gönczy, h. van kilátás Pesthez közelebb jutni. Megírtam egy pár városnevet, találomra. Vácz, Visegrád, Esztegom, – Ujpest, Kőbánya.
A szerkesztőmmel levél útján szörnyű nagy barátságban, – idekészül, hogy sajtó alá rendezze a dolgaim. De hisz még kevés! Irj magadról. Csókol
Margit.