Postabélyegzőn: Miskolcz, 1903 febr.8.

Édes Heddám!
Nincs már piczi papírom sem, ilyen furcsa kis rendetlen irást kapsz most. – Majd ha én is úr, azaz pesti ember leszek, – mert látod, ilyen befolyásolható az intelligentiám. – Lesz még merített papír és – – komiszkenyér!
Te, – egy szörnyen kisdiákos, szinte Robinzonos érzés, – olyan honvágy–féle lepett meg pest iránt, hogy perczre se’ szabadulhatok. Be kellett ennek következnie, de azért egy gyerekesen naív dolog idézte fel. Egy nagy csomagot hozott a postás, – ismeretlen írás a czím, – és benne vagy 10–15 száma a Géniusnak. Uj czimlap, uj nevek a borítékon, – ttyhü! – itt nagy változások estek, – a benn közölve néhány „nem paraszti” versem, a miket a másik szerkesztő úgy látszik mégsem a papír kosárba, hanem valami fiókba tehetett. Furcsa! – Hát ezek ujból felfedeztek! Egy gyász hír is! A poéta laureattus–suk, valami Herczeg János meghalt tüdővészben. – Az egész sorral tehát én is rukkoltam volna egész a – tiszteletpéldányig: – S a Magdolna, a szegény, eszelős, rongyos leány! – Olyasmit éreztem, mint, mintha valami ősi, születéselőtti inkarnátióm viselt dolgaival vádolnának, – visszaderengett valami egy percre abból a tavaszból. Ollé! – Csak a káposzta jó melegítve, a Magdolna nem, a bűnbánat sem ugy–e? – .. – – Hullió! Hullió!
De szörnyű cséplőgép–foglalkozást űzök pedig! Van egy pár sült szamaram, a kik spórolásból csak a második hónapban készülnek a felvételi pótvizsgára, – mindnek a hármasszabályt kellene tanítanom, – egy se’ tud egyszeregyet. – Én, a heves a – s, – a nyelvész! De te nem szeretsz engem, ha dolgozom. – Igazad van. – Hiába, nem tudom az estéimet se’ megmenteni a lilaszínű álmok számára – járván, a vároldalon meg a postaréten, – mindig rajt’ kapom magam az efféléken: 5 forint. – 10 forint, – pedig egy hónapra 12 csak az ebéd, – mosatás, meg egy kis mécses is kellene télen! – Ejh! Mindegy, csak Pesten legyek, – az én édes, bűnös isteni metropolisomban.– ott talán még verset is irnék, – nem tehetek róla, jobban érdekel az aszfalt poézise, – jobban a természetnél is. A sárga lámpafény, a ködös utczai este, az esőktől nedves gyalogjárón futkosó árnyékok, a korzó, és a ronda zúgutczák maszatos gyerekei. ––––– Hullió! Ugy–e ebbe fogok megbolondulni! –
A szép asszonyt? Tudod–é kezdem megszeretni. Már úgy mérsékeltem, de függetlenül minden egyébtől, – annál jobban, mentül inkább kezd engem minden szépasszonyok jövője helyett a saját magamé érdekelni. Tudod hogy nem vagyok „az elhagyott oltár papnője”–nek teremtve. Tehát a telefonhirmondóval: „Másss!”
Az én elméleti emberemtől (nem lévén it másss!) – a becsületestől most kapom a harmadik elméleti kézcsókot kártyán. Ezúttal valahonnét a Szerémségből. Mit kóborolsz? Utoljára is elpasszoljuk egymást és nem lesz módom meggyőződni róla, hogy nem becsületes. –
Különben az olasz irodalom történetét tanulom Radóból. Hát ez mi? Már mégis csak a munkásvér kiüt belőllem, az a czímerbeli penna, – – Hullió, – egy tisztaszáju asszony csókja! – Hedda! A legújabb Uj Időkben van egy írása Egonak két lányról. Olvasd el. – Ölel
Margit.