Dátum nélkül, 1902

Kedves Öregem! – A gratulátiod nagyon kedves volt, emlékszem jol is esett nagyon, – de akkor nem értem rá válaszolni, most pedig – Istenem, de rég ideje már annak. Azóta nyakig benn ülök a rendszeres módszerekben, – megint az a „dolgozoméh” lettem, a kit te nem szeretsz! Mert te is, öreg akkor szereted a méheket, a mikor fullánkjukat használják és utánapusztulnak. – Nos, hát én most egy numerus vagyok a rubrikában, – ojjé! – mennyi rubrika van itt, – és egyéb semmi. Fényesre kent, símára csiszolt és örökösen forgó kereke vagyok egy éktelen nagy gépezetnek, a minek a rendeltetése közönyös és idegen nekem. És ha volnának még alturistikus hajlamaim, – amugy is, – én nem hiszek a munkám jelentőségében, nem hiszem, hogy valami haszna lenne ezeknek a kisleányoknak abból, hogy itt a világegyenlitő, meg a földtengely ferdeségének együgyüen nehézkes fogalmaival gyötröm őket. Nem hiszek, hiába. –
Igen, még valamiről számot kell adnom neked, – pedig szivesen elkerülném, mert csömörlésig unott théma már itt, – – szükebb körben agyoncsépelt, nekem pedig fanyar, lehetetlen, – és semmi köze a mostani állapotomhoz. Egy incidens!
Anyám talán mondta is már neked, de bizonnyal máskép. – Úgy esett, hogy az első napokban, a többivel együtt bemutattak a tantesteremben egy elég csinosképű barna kis felsőkereskedelmi tanarat (ez az iskola kapcsolatos a mienkkel) – jól megnéz, aztán továbbmegy. – Másnap nálunk volt. – Ibolya hugoméknál uzsonnán. Már akkor tudtam, hogy ő az a bizonyos a ki a télen „világ” szemeláttára a hugomnak udvarolt, – a kislány ugyan nem rajon érte, még a mesehősét álmodja, de az okos Ilona néni szivesen „skart”–ban tartja, – míg a gyereknek megjön az esze. – Ezt már tudtam, – de azért nem képzeltem, hogy vétket követek el, ha (mert mellém ültették) – elbolondozom vele, – egészen ártatlanul, – ahogy például, – kit is mondjak, – Vetzuk? – – nem, az több volt részemről, – – – a hogy a kis Andrássyval a nyáron, vagy bárkivel az egyéjszakás murik alatt. – De itt ezen a tájon, ugy látszik ezt nem értik, mert az ifju másnap, – egy tanítónő–sógorném nagy családi ebédjén formaszerint feleségnek kért. Ne tartsd ezt „manővernek” aranyom, – egy véletlen, bolond eset, – ilyesmi megtörténik néha. Nem adtam biztos feleletet, kicsit gondolkodóbaejtett, – vagy tán csak ingerelt a dolog, – s három nap mulva tanulmányutra mentünk valamennyin, – engem az igazgató felesége gardírozott. Szatmáron egy régi kis Erzsébetbeli társnőmmel találkoztunk az utczán, a ki ott kapott állást. Bankós Józsika! Jártunk–keltünk, beszélgettünk ezer szubtilis bolondságot, – a fiú mellettünk hallgatott esetlenül, bámészkodva a beszédünkön, – s akkor mindjárt láttam az arczán, a későbbi megjegyzésein, hogy mérhetetlen távolság van és lesz mindig a lelkünk közt, és ezt azonnal meg is mondtam neki. Nagyon rosz volt nézni szegényt akkor, – általában, – hidd el, most látom, hogy engem nem szeretett még eddig soha senki, ez az első, – de az utolsó, a ki el akar venni. – Szóval akkor, – szánalom, vagy fáradság volt–é? – ráhagytam, majd hogy az idő meghoz mindent, – ő vár örömmel, csak egy kis biztatást. – De ahogy tovább mentünk, (egy csodaszép máramarosi falucskában egy perczre megint szüz máriának néztem egy öreg asszonyt, – a plébános édesanyját. A pébánoson kívül másik fia is van). Nos hát Máramaros–Szigetre értünk. Akkor este volt, – aznap valami kénsavgyárban jártunk Bocskón, az fárasztóan unalmas és rosszagú dolog, – – a kátrányszag is bántott, – ne nevess, – fizikailag rosszul voltam és ilyenkor százszor sensitivebb az ember fizikailag és amúgy is. – Jártunk össze–vissza a kis városban, a többiek el–elmaradoztak, valami zsidóünnep volt. A csokoládészínű, szomorú kis imaház a bolond, szakállas oroszlánjaival a hogy levált az égről a konturjaiban, és megette a sok hegy, – – és benn ének csendült a mijent Kiss Józsi ismerhetett és piros lámpafény. Szóval az igen szomorú kis zsidófészekben elfogott az a finom, ködpárás valami, a mit „hangulatnak” hívtunk, emlékszel, régen, – de olyan rég ideje, hogy nem találkoztam vele. – És akkor éreztem, hogy milyen végtelen messziségben állunk egymástól ezzel a jó fiuval és ha őt el is borítja most valami emberi káprázat, – a lelkünk sohasem fog találkozni. El is felejtettem mondani, hogy az ő világa a muzsika, – gyönyörűen hegedül, – igazán, – idegyűlt össze nála mind, a mi külömb van az emberekben. – Már az Uton éreztem ezt, de csak este mondtam meg végképen visszavonhatatlanul. – A Koronán huzta a fülembe egy szépszemű, csunya czigányprimás az én nótáimat, a régieket, – és szemben ült velem a rahói papné fia. De ez is csak káprázat. Mellettem ült a kis tanaram, – és akkor megmondtam. Tudod Hedda, – azt hiszem, a sors keresztülhúzta minden érdemem és leróttnak tekinti minden tartozását a multakért, – mert igazán nagy keserüséget szereztem egy embernek, a ki nem tehet róla. De aztán hazajöttünk, – – mindenen átesik az ember. A fiú meg elment Csanády nagyanyámhoz és mesélt neki, – (bejelentette a jövetelét s elmentem hazulról), mert ennyi makacs alázat már elbizakodottságnak is beillik) de a nagyanyám csak beszél, – igazában nekem ad igazat és az izlése olyan, mint az enyim. Végre, – még igy a becsöletesebb a dolog, mint skartba’ tartani egy félesztenedeig, s akkor. – –
A t. cz. Közvélemény egy része (nagyobb része) azonban nem így gondolkodik, hanem kaczérnak mond és „pesti”–nek, – a ki elszerette a huga udvarlóját, bolondította tíz napig és lerázta. Kicsit kíméletesebben, – de ijenformán mondta tegnap, a szüreti tűznél a sógornő–kollegám ura, Gyuszi bácsi a ki szimpatikus, okos és jó ember. Vadász–czimborája a tanaramnak (itt senki sem iszik, kártyázik, – itt csak vadásznak a férjek s az asszonyok ezért is pörölnek) – azt hiszem, vadászat közben bizalmaskodnak a férfiak. Gyuszi bácsi azt mondta, hogy boldogtalanná tettem azt az embert. Dejszen, – erre már kirukkoltam minden mentegetés nélkül, – hogy mért hagyta magát, – a szerelem csata, a ki erősebb, azé a diadal. És „pasé pur la” – ezön át köll esni! Ma neked, holnap, vagy tegnap nekem. A partner csak eszköz, – egyszer én is lehetek eszköz a más tragédiájában. –
És kész! ––– A vizet láttam egyszer, egy boltba akartam befutni, szelesen búcsúztam s azt mondtam: „Örülök, hogy láttam! – Magam is megbántam utóbb ezt, – aznap délután haragosan ment el mellettem, de este hazakisért s kedves, tréfás bánattal csúfolódott, hogy mindent, csak ezt a közhelyet nem várta tőlem. Te, ez a legkülönb ember Miskolczon. (Milyen lehet a többi! gondolod!) kár, hogy most Diósgyőrön van állandóan. – Az egy utálatos zsidó és csizmadiafészek, – semmiáron nem akarok itt vénülni. Pest, Pest! Csinálom Gönczynek az ujságtartót. – Hogy vagy, mi a stratégiai helyzet? Kell, hogy legyen azóta valami mondanivalód. Kis Margó, úgy sejtem. Nem? – Hát az okos embered, – a demokrata? Irj
Margit.