Móricz Zsigmond gyászbeszéde   Gyászoló gyülekezet, Két koporsót eresztettek le itt előttünk a nyitott sírba. A nagyobbikban Kaffka Margit teteme van gondosan elhelyezve, a kicsiben kicsi fiáé. S én itt állok s nézem a dermesztő képet, az erőszakosan elpusztított meg s ugyanazon járvány által lefonnyasztott csíra, hogy tűntek el az életünkből. Kötelességem, hogy még egyszer köszöntsem kedves elmentünk emlékét a Vörösmarty Akadémia nevében s most tétován és ijedten állok itt, mint ember, mint talán osztályosuk a sorsban… Fekete hajú, sápadt arcú, mély és ámuldozó szemű „Margit asszony”, aki mindenkitől félt (áthúzva: egy kicsit), mindenkit szeretett, mindenkit megnézett és megörökített: borzongóan gazdag idegéletű író, aki olyan páratlan gazdagsággal szitálta lelke aranyporát, aki két kézzel halmozta fel másoknak szíve érzései fölösét: hol van Kaffka Margit… Hol a legnagyobb magyar íróasszony, aki kézben vitte bibliai olajmécsesét, melyet a Lélek táplál örök fénnyel s amerre járt vele, vezetett s vezetni fog minden időkig, csak ennek a szegény, most széthulló magyar életnek rombadőlt törmelékei közt is… Hol van Kaffka Margit, a költő, akiből életre gyöngyözött a vérző sebajkú líra, amely szegény, meggyötört, munkában, életben elizzott szívnek zenéjét zenélte szívből szívbe át… Hol van Kaffka Margit, a mindig gondozott, finom előkelő, magán uralkodó úri lélek… Ah hol van megint egy áradóan kibuggyanó jajongása a Létnek. Elment, eltűnt s eltűnése annál fájdalmasabb mert nem az emberi élet immár megszokott s elviselhető rendes útján ment el. Elment azon az úton, amely ugyanígy fogyasztja most minden irányban s minden lehetetlenségeken át az egész magyar fajt. Elment azok után a millió deli férfiak után, gyenge asszonyi tetem, akik acélgolyóktól és bombáktól és bajonett szúrásoktól találva léptek át az ős Halál szelíd kapuján… Borzasztó idők: földmívelésünk a sírok ásására apadt, iparunk helyett a temetői ipar fejlődött ki… Hogy elmentek, hogy elhulltak a termő lelkeknek, a termő magvaknak legdrágább garmadái… Hol vagyunk most, micsoda emberi élet az amely körülöttünk van! Dermedten hull alá a szárnyaszegett gondolat, megfagyott minden érzés indulat és eszme: fásult csüggedtség lóg a lelkeken a kihajszolt háborús írtózatok után… Kimerült nemzet s csüggedt apostolok… Óh és e sírba szállt egy az apostolok közül, óh emberiség, nézz e sírra, erővel teljes élet pattant itt ketté… Emberek, emberek, hová jutottatok… Ötven hosszú hónapokig vagdaltátok cserepekbe a lélek drága korsóit s most még folyton egymást ölitek-é? Nem volt elég a harc? Nem halljátok a szférák zenéjét s nem a Természet gúnykacaját… (áthúzva: Ti ölitek egymást? Csak rajta:) hogy fölszabadulnak az ősellenségek miriádjai a természet koronája ellen. Fölfalnak benneteket a láthatatlan farkasok és tigrisek csordái… Ránk vannak szabadítva a sors méháből minden elemek, mert fekély és rothadás borítja az emberiség lelkét: ennek a gennyes kórnak türelmi kényszere alatt lebegnek fel a fekete halál lobogó magvai, amelyek elemésztették e szegények életgyökerét s a melyek készen állanak, hogy hullákkal tömjék meg a bérkaszárnyákat és holttetemekkel borítsák az ország utakat. Szegény halottaink, menjetek el magnak a föld kebelébe s ezer és ezer halál-testvértekkel hajtsátok ki minél előbb, kikeletre, az emberi szívekben a nagy lélekváltást, amelynek el kell jönnie, ha csak az emberiség nem akar egymás szívétől megverettetve mind mind utánatok vissza hullani ahonnan vétettünk: a Földbe… Kaffka Margit, a megháborodott emberi szívek harcának drága és ártatlan áldozata, isten veled .